9. Fejezet

Hellóka! Igyekszem rövidre fogni. Szóval... Ami a fejezetet illeti, fura érzésem van. Most vagy nagyon jó lett, vagy nagyon rossz xD. És ezért is nagyon-nagyon szépen kérlek benneteket, hogy KOMIZZATOK! *kiskutyaszemek* Ugyanis nekem nagyon sokat jelent az olvasók véleménye, igyekszem tanulni az építő jellegű kritikából :). Csak annyit szeretnék, ha megírnátok, mi tetszet és mi nem, nem muszáj regényhosszúságú szövegeket írni, ha nem akartok... Ennyi lenne :D Jó olvasást!

Puszi:

Meli

Rose úgy érezte, menten összeesik. A gondolatai szédítő gyorsaságban kavarogtak, nem hitt a fülének. Még hogy boszorkányok? Ez csak valami rossz vicc…

 - Micsoda? – suttogta elhűlve. – Az… az nem lehet! – rázta erőtlenül a fejét, mintha bármin is változtathatna ezzel. Ki akarta nevetni Ingridet, megkérdezni, elment-e az esze. De volt valami a nő tekintetében, ami megakadályozta benne.

 - Tudom, hogy képtelenségnek tűnik, de ez a színtiszta igazság… - mondta Ingrid ijesztően őszinte hangon. Rose tudta, hogy a nő igazat mond, ennek ellenére továbbra is a fejét rázta.

 - Nem… - suttogta még halkabban, inkább csak magának. Legszívesebben sírva fakadt volna, de végül, nagy nehezen higgadtságot erőltetett magára. Nem eshet szét… még nem. Tudta, hogy van még valami, amit Ingrid el akar mondani. Valami, ami talán még súlyosabb… . A szeme sarkából Jeremy-re nézett, remélve, hogy a fiú látványa legalább egy kis erőt ad neki. De a fiú kifürkészhetetlen arckifejezésében nem talált semmit, ami megnyugtatta volna. Belegondolt, hogy milyen rossz lehet Jeremy-nek; hiszen most derült ki, hogy a barátnője, aki eddig csak bolondnak tűnt, valójában boszorkány. Ki tudja, talán még fél is tőle…

 - Még sosem érezted, hogy valami elő akar belőled törni? Valami emberfeletti erő, amely megrémít és egyben meg is nyugtat? Amely nélkül nem éreznéd magad teljesnek? – kérdezte Ingrid, felrázva a lányt a kábulatból.

Rose-nak eszébe jutott a furcsa energiahullám, amellyel felrobbantotta a villanykörtét – ha egyáltalán ő tette.

 - Ma, amikor rosszul lettem, láttam azokat a sötét árnyakat – mondta. – Bántani akartak, úgyhogy küzdöttem ellenük. Aztán valamiféle energiát éreztem… - Ingrid olyan döbbent tekintettel nézett Rose-ra, hogy a lánynak a torkán akadt a mondanivalója.

 - Árnyakat? – kérdezte a nő ijedt tekintettel.

 - Kicsi korom óta látom őket, eddig sosem féltem tőlük, de mostanában megváltoztak. Egy ideje szinte mindenhová követnek. Megbújnak a sötétben, és várják, mikor csaphatnak le rám. Ma is majdnem megfojtottak. A… a múltkor egy vörös szemű lény formájában jelentek meg… Legalább is szerintem ők voltak… - motyogta Rose.

Ingrid, aki eddig ködös tekintettel nézett maga elé, hirtelen felkapta a fejét.

 - Démonok… Akkor mégis...? – mondta rémülten.

 - Hogy micsodák? Mi van mégis? – kérdezte Rose. Ingrid rémülete lassan átragadt rá is, és befészkelte magát a gyomrába.

 -  A démonok gonosz lelkek a túlvilágról - magyarázta Ingrid, miután kissé összeszedte magát.  - Ők is részei a törékeny egyensúlynak, amely a jó és a rossz között fennál. Általában nem bántják az embereket. Sőt a legtöbben át sem léphetik a hidat, amely összeköti a túlvilágot a miénkkel. A legtöbb ember számára láthatatlanok, de a boszorkányok és a médiumok kommunikálhatnak velük.

De Ingrid ezzel csak a kérdés kevésbé lényeges részét válaszolta meg.

 - Mit akarnak tőlem? - kérdezte reszketeg hangon Rose.  A hideg futkosott a hátán a gondolattól, hogy gonosz szellemek követik évek óta.

 - Nem tudom... - mondta Ingrid, miután egy kicsit hosszabb ideig tétovázott a válasszal, mint kellett volna. Rose talán még hitt is volna neki, de megpillantott egy hamis szikrát a szemében. Hazudik. Egyértelműen hazudik.

 - Maga tudja! - mordult fel a lány. Ingrid nem válaszolt, ajkát egyetlen vonalba préselte.  - Hát ennyire kétségbeejtő a helyzet? Meg akarnak ölni? Vagy mi? - kérdezte Rose dühösen.

 - Igen. Pontosan. Meg akarnak ölni, mert egy átok miatt jogot formálnak a lelkedre! - csattant fel Ingrid. De akármilyen kegyetlen hangnemben is beszélt, az arcáról csak szánalmat és sajnálatot lehetett leolvasni. Rose egyetlen másodpercig sem kételkedett abban, amit mondott.

 - A nővéred, anyád halála után megígertette velem, hogy tartsam előtted titokban, amíg lehet. Reménykedett benne, hogy téged nem érint az átok – magyarázta a nő.

Rose-t egyenes, a gyomrára mért késszúrásként érte a nővére árulása. Tehát Lea tudott minderről, és nem mondott neki semmit. Hagyta, hogy ő maga tudjon meg mindent, a lehető legrosszabb módon.

 - Ne légy dühos Leára! Csak jót akart neked. Nem akarta, hogy te is ki legyél téve annak, amin ő keresztülment. Azt akarta, hogy egy normális életet élj, anélkül, hogy tudd, milyen képességeket örököltél az őseidtől.

 - Mondjon el mindent, amit tud az átokról! – parancsolta a lány. Nem volt hajlandó végighallgatni, hogy ki, mit és mennyire sajnál. Ha nem akar szétzuhanni, ki kell zárnia az érzelmeit. Tombolni ráér később is.

 - Anyukád egy családfa-kutatás során rájött, hogy  apád családjában furcsa halálesetek történnek, már évszázadok óta. Tizenévesek halnak meg ugyanabban az ismeretlen betegségben, körülbelül százévente. Ez felkeltette Mary érdeklődését, pár hónap alatt szinte megszállottja lett a témának. Megszerezte az egyik ősöd naplóját, egy anyáét, akinek a lánya ugyanebben a betegségben szenvedett. A nő többször is említette a naplójában, hogy hallotta, amint a városlakók a hátuk mögött "elátkozottaknak" nevezik őket, és egy átokról beszélnek, amellyel egy boszorkány még az 1300-as években pecsételte meg a Leavey-ket... – mesélte Ingrid. – De ez volt az utolsó kézzelfogható információ, amelyet anyád megosztott velem. Minél többet foglalkozott a kutatással, annál kevesebbet mondott el nekem. A kérdéseimre mindig kitérően válaszolt. Amikor egyenesen megkérdeztem, miért lett ilyen zárkózott, a szememre vetette, hogy mindenbe beleütöm az orromat, és elküldött a francba, hogy foglalkozzak csak a saját dolgaimmal. Azóta nem is nagyon beszéltünk. Én túl gőgös voltam a bocsánatkéréshez, neki pedig látszólag nem hiányoztam. Aztán, mire rájöttem, hogy a barátságunk többet ér a büszkeségemnél, már késő volt...

Rose szemébe könnyek gyűltek, mint mindig, amikor az anyjára gondolt. Az anyjára, akit sosem lesz lehetősége megismerni. Aki azért halt meg, mert világra hozta őt. Aki talán egy kis értelmet tudna vinni ebbe az őrületbe, amelybe belecsöppent.

 - Mi most inkább hazamegyünk... - mondta Ingrid, miután végignézett Rose-on, akiről lerítt, hogy mindjárt darabokra hullik.

A lány némán felállt és kikísérte őket, ügyelve, nehogy bármelyikük szemébe nézzen. Nem akarta, hogy más is lássa, mennyire maga alatt van, és legszívesebben elsírná magát, sikoltozna, vagy valami hasonlót tenne, hogy enyhítsen a lelkében égő, perzselő tűz fájdalmasságán.

 - Híved fel a nővéredet, és beszéljétek meg a dolgokat! - fordult vissza a küszöbön Ingrid. -  Sajnálom, hogy így kellett megtudnod! - tette hozzá, aztán, maga előtt terelve Jeremy-t, elindult a kocsija felé. Rose nem várta meg, amíg a kékesszürke Volkswagen kigördül a házuk elől, inkább, hangosan bevágva maga mögött a bejárati ajtót, felrohant a szobájába. Felkapta az ágyról a telefonját, és tárcsázta Lea számát. Tudta, hogy ez nem jó ötlet, meg kellene várnia, amíg lehiggad, nehogy olyan dolgot vágjon a nővére fejéhez, amit aztán megbán, mégse tette le a telefont, amiokor a nővére hat csörgés után végre felvette.

 - Hugi, nagyon sürgős a dolog? Épp egy elsőévest kellene korrepetálnom, és nagyon is késésben vagyok... - szólt bele Lea. Rekedtes hangján hallatszott, hogy aznap valószínűleg agyondolgozta magát, még a tanulás mellett. Rose mégsem tudta magát fékezni.

 - Hazudtál! - mondta szinte sikítva a telefonba.

 - Tessék? - kérdezte döbbenten Rose nővére.

 - Végig tudtad... – a lány hangja elcsuklott, könnyek szöktek a szemébe a tehetetlen, kétségbeesett dühtől.

 - Mit? – Lea hangja ezúttal máshogy csengett; üres volt és hamis.

 - Tudod te azt nagyon jól! - kelt ki magából újra Rose. Most nem volt olyan lelkiállapotban, hogy végighallgassa Lea köntörfalazását. - Mennyit tudtál anyáról és a kutatásáról? A boszorkányokról? Az átokról? – bökte ki, amikor már másodpercek óta csak a statikus zaj hallatszott a vonal másik végéről.

 - Én... Nem tudom, beszélhetek-e róla. Szerintem a saját érdekedben jobban teszed, ha nem kutakodsz utána. Minél többet tudsz, annál nagyobb veszélynek vagy kitéve - mondta szűkszavúan Lea.

 - Ha erről van szó, akkor már most veszélynek vagyok kitéve! – kiáltotta Rose. – Csak, hogy tudd, most derült ki, hogy egész életemben démonok vettek körül, várva, hogy végre megkaparinthassák a lelkemet – Így, hogy hangosan kimondta, még rémisztőbbnek tűnt az egész. De leküzdötte a rémület bénító hullámát, száműzve azt az agya egyik hátsó zugába, a többi érzelem mellé, amelyeket inkább elfojtott. Aztán, hűvös hangon így szólt: - Ha te nem vagy hajlandó segíteni, akkor majd én magam kiderítem, mi folyik itt!

Rose dühösen megnyomta a 'hívás vége' gombot, és a sarokba hajította a mobilját. Az ablakhoz lépett, és, nem törődve a csontig hatoló hideggel, sem az árnyakkal, amelyek ott voltak mindenhol körülötte, kitárta az üvegtáblákat, és egész felsőtestével kihajolt a sötét éjszakába.

 - MIÉRT??? - kiáltotta az üres utca feketeségébe, olyan hangosan, hogy az még sokáig visszhangzott a környező emeletes családi házak falai között. Ebben a kiáltásban ott volt az összes érzelme, egyszerre kitört belőle minden, ami súlyként nehezedett a mellkasára, amitől már szinte levegőt sem kapott. A kétségbeesés, hogy milyen lehetetlen helyzetbe került. Düh és csalódás, amiért Lea nem akart segíteni. Félelem a jövőtől…

Aztán végre elsírta magát. Lecsúszott a földre, és a hátát a falnak támasztva a tenyerébe temette az arcát. És egyre csak zokogott, a könnyei mintha sosem apadtak volna el. Azt kívánta, bár elaludna, mert akkor legalább egy pillanatra, még ha csak egyetlenegy percre is, elfelejthetne mindent. De az álom csak nem jött. Félt a sötétben amely körülvette, félt, hogy az árnyak újra bántani fogják, de valahogy megnyugtatónak is érezte az őt átölelő feketeséget. Érezte az ablakon beáradó jéghideg levegőt, hallotta, ahogy a távolban megkondul a templom harangja. Aztán végre elnehezültek a szemhéjai. Az utolsó hang, amelyre még emlékezett, egy bagoly huhogása volt, a bagolyé, amely már régóta társa volt. Legalább valami nem változott...- gondolta Rose. Aztán mély, öntudatlan álomba zuhant.

U. I. : Még egyszer kérlek benneteket, dobjatok meg néhány komival :D Vagy legalább pipával :)