Ez a rész kicsit - na, jó, sokkal- hosszabb lett, mint az edddig megszokottak. Remélem, ez előnyként fog kijönni, nem hátrányként :)
Ha tetszett - vagy épp nem tetszett - a rész, írj róla egy rövid véleményt, hidd el ezzel bearanyoznád a napom :) *kiskutyaszemek* Vagy legalább egy pipát biggyessz oda alá, már az is örömet szerezne :)
Ennyit akartam. Jó olvasást!
Puszi: Meli
Rose a szobája padlóján, összegömbölyödve ébredt. Az ablak még mindig nyitva volt,
a lány teste teljesen elgémberedett a beáramló dermesztő hidegtől. Valami
furcsa kábulat telepedett rá, amelyet hűvösebbnek érzett, mint a levegőt maga
körül, mégsem akart belőle magához térni. A hideg a mellkasába összpontosult,
úgy érezte, a szíve jéggé fagyott. De a tompaság nem volt annyira kellemetlen,
mint az igazság tudata, amelyet igyekezett minél mélyebbre temetni magában.
Tudta, hogy egyszer majd szembe kell néznie vele, de egyelőre nem érezte magát
elég erősnek hozzá. Egyelőre csak élvezte a gondolataira telepedő ködöt.
Amikor már annyira
vacogtak a fogai a hidegtől, hogy többször is elharapta a nyelvét, az ágyához
vonszolta magát és bebújt a takaró alá, kizárva a külvilágot. Aztán minden
olyan homályosnak tűnt. Itt-ott elszundított, az álmai összefolytak a
valósággal, nem tudta őket elválasztani egymástól. Valójában nem is akarta…
Amikor Greg bejött a
szobájába, Rose valamennyire magához tért, de csak annyira, hogy úgy-ahogy
felfogja nagybátyja szavainak értelmét. Greg azt mondta, felhívja a
magántanárát, hogy aznap ne jöjjön, mivel a lány nem érzi jól magát. Adott
Rose-nak egy lázcsillapítót és egy bögre forró teát, aztán sűrű bocsánatkérések
közepette elindult dolgozni. Rose megpróbálta megnyugtatni, hogy minden rendben
lesz, nem kell aggódnia miatta, de csak egy rekedt krákogásra tellett neki, amely
karomként szántott végig a torkán. Végül Greg kiment a szobából, és pár perc
múlva becsapódott a bejárati ajtó. A lány egyedül maradt.
A köd újra kezdte
elnyomni a gondolatait, amelyeknek semmi esélyük sem volt az ellene vívott
harcban. A lány megadta magát a kábulatnak, remélve, hogy amikor felébred, talán
egy kicsivel jobban fogja érezni magát. Bár jelen pillanatban azt sem bánta
volna, ha sosem tér magához…
De az üresség fokozatosan
elmúlt, és akármennyire is igyekezett visszaesni tompaságba, már nem sikerült
neki, sőt, egyre inkább kitisztultak a gondolatai. Azt kívánta, bárcsak még
lenne egy perce, mielőtt újra elönti az a szörnyű, gyomorforgató érzés – a
félelem és a kétségbeesés legrosszabb keveréke -, amely majdnem egész éjjel
emésztette.
De az érzés csak nem
jött…
Helyette egy másik
érzelem férkőzött a lány tudatába – a kíváncsiság.
Nem biztos, hogy ez a
boszorkány-dolog annyira szörnyű… Talán… talán lehetnek előnyei. Kicsi,
veszélytelen dolgok, amelyekkel könnyíthet az életén… Sőt, talán még másokon is
segíthetne…
Egyrészt félt a
képességektől, amelyek birtokában volt, másrészt viszont érdekelték. Kíváncsi
volt, mire lenne képes, ha bevetné minden erejét… De azt valószínűleg nem merte
volna megtenni. Túl veszélyes lenne…
De talán megpróbálkozhatna
valami aprósággal… Például meggyújthatna egy gyertyát, vagy valami hasonló... Csak,
hogy megbizonyosodjon róla, hogy Ingridnek igaza volt…
Eszébe jutott a
narancssárga illatgyertya, amelyet több évvel ezelőtt kapott Greg valamelyik
volt barátnőjétől. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy a bácsikája zavaros életmódjára
gondolt… Greg mindig is egy szétszórt ember volt, semmi állandóság nem volt az
életében, mind a munkahelyét – az elmúlt tíz évben már vagy 10 különböző helyen
dolgozott -, mind a barátnőit illetően. Rose-nak, csak az elmúlt két évből vagy
egy tucat név jutott eszébe – Samantha, Tina, Bella, Cathy… Egyikük sem bírta
ki Greg mellett egy hónapnál hosszabb ideig. A gyertyát Samanthától kapta.
Emlékezett a napra, amikor az az ellenszenves nőszemély a tizenkettedik
születésnapjára egy lila, levendula illatú gyertyát és valami ékszert – egy
aranyozott nyakláncot, hatalmas, ronda medállal – adott neki. A nyakláncot az
egyik fiókja legmélyére száműzte, a gyertyát pedig a polcára rakta, a
porcelánfigurái közé, gondolván, ha másnak nem, hát molyirtónak jó lesz.
Rose úgy érezte, tovább
már nem bír egy helyben maradni. Lerúgta magáról a takarót, és felpattant az
ágyról. A hirtelen mozdulat hatására kicsit megszédült, de nem nagyon foglalkozott
a szeme előtt táncoló fekete foltokkal. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a
látása, aztán odalépett a polchoz, és levette a lila gyertyát, amely ott volt,
egy porcelán kutya mögött, ahová két éve tette. Törökülésben leült a
parkettára, és letette maga elé a gyertyát. Annak ellenére, hogy sosem csinált
hasonlót, rögtön tudta, mit kell tennie. Egy ösztön vezérelte a tetteit, amely
mintha mindig is ott lett volna benne, és csak arra várt volna, mikor lesz rá
szükség. Behunyta a szemeit, hogy jobban tudjon összpontosítani, és próbálta
megtalálni magában az erőt, amelyet tegnap is érzett. Ott volt, a lénye
legmélyében, mint a láthatatlan energia, amelyet kiterjeszthet bármire. Először
nagyon nehezen ment, lassacskán, milliméterenként, a teste egyre nagyobb részén
érezte azt a fura bizsergést, amelyet okozott. Lassan elérte a karjait, az
ujjai hegyét, és végül a gyertyát is. Rose a tűzre összpontosította a
gondolatait, a melegre, amelyet a lángok adnak.
Az egész olyan volt, mint
amikor tavaly egy iskolai akción íjászatot tanultak. Céloznia kellett, aztán kihúzni
az íj idegét – eldönteni, mennyi erőre van szüksége. És végül elengedni…
A képzeletbeli szálon,
amely a gyertyához kapcsolódott, ezüstös csillámlás futott végig. A kanóc kék
szikrát vetett, aztán apró lánggal égni kezdett, amely minden pillanattal egyre
magasabbra csapott.
Rose-t leírhatatlan érzés
töltötte el, amely valahol a csodálat és az iszonyat közt lehetett. Csak elképedve
nézte a gyertya lángját, ajkai apró, boldog mosolyra húzódtak. Sikerült! Tehát minden, amit tegnap
megtudott, igaz. Bár tudta, hogy mennyire helytelen, mégis örült…
De ahogy fokozatosan
csillapodott a kezdetben még szinte mámoros öröme, a lányt egyre komolyabb
problémák kezdték foglalkoztatni. Vagyis pontosabban csak egyetlenegy probléma
– az átok. Azon belül pedig egy csomó kérdés merült fel, amelyek újabb
talányokba torkollottak.
Ki átkozta meg a családját? És miért? Hogy lehet,
hogy Leát nem érinti az átok? Lehetséges, hogy boszorkányként is hatalma van
felette a bűbájnak? És ha igen, mennyire veszélyes? Van legalább valami esélye
a démonok ellen? Meg tudja törni az átkot? Vagy minden eleve veszve van? Nem! Az nem lehet! Sosincs minden veszve! Mindig
van kiút. Muszáj hinnie benne, különben teljesen elveszti önmagát. És azt most
nem engedheti meg magának. Válaszokra van szüksége.
Bár Lea nem segített neki
sokat, mégis legalább valamit tudott: akármi is a megoldás, az anyja dolgai
közt kell keresnie – amelyek már évek óta ott porosodnak a padláson, egy
kartondobozban.
Rose felvette az első
ruhát, ami a kezébe került, nevezetesen egy melegítőnadrágot, és egy vastag,
szürke pulóvert. Kilépett a szobájából, és elindult a lépcső felé, úti célként
kitűzve a tetőteret. Odafent két szoba volt, az egyikben az apja lakott – már
amikor otthon volt – a másik pedig raktárhelyiségként szolgált, és mindenki
csak „padlás”-nak nevezte. Legszívesebben továbbment volna az apja szobájába,
leheveredett volna a széthúzható kanapéra, és elfelejtett volna mindent, ami az
elmúlt napokban történt vele. De nem tette meg. Akármennyire is félt az igazságtól,
többé nem burkolózhatott a tudatlanságba. Talán az egyetlen esélye a démonok ellen,
ha minél többet tud az átokról. Azzal nem érhet el semmit, ha begubózik, akár
egy hernyó, várva a csodát, amely úgysem fog eljönni.
Lenyomta a kilincset, de
a zár nem engedett.
Talán csak be van ragadva, gondolta, és újra próbálkozott, ezúttal a vállát
is nekifeszítette az ajtónak – résnyire sikerült is kinyitnia, de az utolsó
pillanatban mintha valaki belülről eltorlaszolta volna.
- Mi a fene? – morogta a lány. Tovább
próbálkozott, újra és újra nekivetődött az ajtónak, de az erő, amely belülről
tartotta, ellenállt.
Valaki van odabent – futott át az agyán a nyugtalanító gondolat.
A lány félni kezdett. Az
egész folyosónak hirtelen hátborzongató kisugárzása lett, amitől Rose testén
égnek meredtek a szőrszálak. Fenyegetve érezte magát. A lámpa fénye mintha egy
kicsit gyengült volna. És Rose nem emlékezett, hogy ilyen hideg lett volna
idefenn. A levegő érezhetően egyre
jobban hűlt, a lámpafény tovább fakult. Hirtelen nem akart mást, csak
elmenekülni innen – lerohanni a lépcsőn, és bezárkózni a szobájába. De mégsem
tudta megtenni. A rémülettől a földbe gyökerezett a lába.
A folyosó közepén, egy
pontban kísérteties zöldeskék fény izzott fel. A lány rémülten kapkodta a levegőt,
lehelete fehér párafelhőként kavargott a levegőben. A háta mögött reccsenést
hallott. Szinte ösztönösen a hang irányába kapta a fejét. Nem látott semmi mást,
csak a hullámzó fény által megvilágított, csukott ajtót. Oké, ebből elég! Tűnj el innen, de rögtön!!! – utasította magát
gondolatban – MOST!!!
Aztán újra hallotta a
recsegést…
… és kivágódott az ajtó.
A zöldes izzás kialudt, a
mennyezeti lámpa újra égni kezdett. A levegő lassan kezdett felmelegedni. Mintha mi sem történt volna.
Az egész olyan fura volt…
A lány tudta, hogy történt valami, de mégis minden olyan álomszerűnek tűnt. A
részletek kezdtek elhomályosodni, az emlék összemosódott a gondolatiban. És minél
inkább igyekezett felidézni a történteket, azok annál valószerűtlenebbnek
tűntek. Nemsokára már abban sem volt biztos, hogy történt-e egyáltalán valami
szokatlan. Talán csak a huzat vágta ki az ajtót…
Az emlékeivel együtt a
félelme is lassan szertefoszlott. Lassan visszasétált a padlásajtóhoz, és óvatosan
bepillantott a helyiségbe. A sötétségen kívül nem látott semmit. Felkattintotta
a villanykapcsolót, mire a mennyezetről függő négy csupasz, pókhálóval és
porral borított villanykörte gyenge fénye árasztotta el a szobát, amely azonban
nem volt elég erős ahhoz, hogy az egész helyiséget megvilágítsa. És a sötét
sarkakban, ahová nem ért el a lámpák fénye, a szürkeség mintha alakot öltött
volna. Az árnyak – démonok – kígyóként tekeregtek a sötétben, viszont a fény
képezte határt nem tudták átlépni.
Amíg a világosságban maradsz, nem lesz bajod! – hallott Rose egy hangot – vagy inkább gondolatot –
a fejében. Nem volt biztos benne, hogy a sajátja volt...
Mély lélegzetet vett,
aztán belépett a szobába.
Körülnézett. A fal mentén
egy csomó különböző méretű kartondoboz sorakozott, amelyek absztrakt árnyékokat
vetettek a padlóra. Az egyik villanykörte vészjóslóan búgott, fénye hol
gyengült, hol erősödött. Rose igyekezett megőrizni a nyugalmát. Csak megkeresi,
amire szüksége van – bár fogalma sem volt, mi lehet az -, aztán szépen
visszamegy a szobája biztonságába. Legfeljebb 20 perc. Annyit ki kell bírnia az
égőnek.
Emlékezett, hogy
régebben, amikor olyan kilenc-tízéves lehetett, segített az apjának rendet
rakni idefent. Akkor fedezte fel először a kartondobozt az anyja dolgaival, és
mivel épp a kíváncsi korszakát élte, rögtön ki akarta nyitni. De az apja nem
engedte. Azt mondta, hogy valószínűleg az anyukája sem örülne neki, ha
belenézne. És Rose hallgatott rá. Azóta már egy csomószor járt a padláson, de
mindig ellenállt a kísértésnek, hogy kinyissa.
De most minden
megváltozott – vészhelyzet volt. És valószínűleg Mary is így akarná, ha tudná,
hogy talán a lánya élete múlik rajta.
Rose a szoba hátsó
felében megpillantotta a kartondobozt, amelyen nagy, piros betűkkel a „MARY
DOLGAI” felirat díszelgett. A tetejét vastag por- és pókhálóréteg fedte,
látszott rajta, hogy évek óta nem nyúlt hozzá senki. Rose még meg tudta találni
rajta a kéznyomokat, amelyeket annak idején hagyott ott. A szomszédos polcról
levett egy rongyot – bár az is elég koszos volt -, és letörölgette a koszt a
doboz tetejéről. Tüsszentett egyet, amivel csak még több port kavart fel. Gyakrabban kéne itt takarítani – futott
át az agyán. Letérdelt a doboz mellé a parkettára, felnyitotta a fedelét, és az
ölébe pakolta a tartalmát – ruhák, könyvek, fotóalbumok, ékszerek -, vigyázva,
nehogy a koszos padlóhoz érjenek. Talált egy bekeretezett fényképet az anyjáról.
A kép ősszel készült, a nő a hátsó kertben levő nagy diófa alatt ült a tarka
levelekkel borított fűben. Fekete haja fénylett a lemenő nap fényében. Vidáman
mosolygott, halványkék szeme körül apró ráncok húzódtak, amelyek csak még
szebbé tették. Az egész lényéből sugárzott az élénkség és a boldogság, amitől
Rose-nak sírhatnékja támadt.
A képet óvatosan letette
maga mellé a földre és folytatta a keresést. Végül rátalált egy antik, fából
készült ládikára, amely épp elég nagy volt, hogy elférjen benne egy-két könyv.
Úgy gondolta, ha van rá esély, hogy a padláson van a napló, akkor több mint
valószínű, hogy ebben a ládában lesz. Végigsimított az aranyozott rózsákkal
díszített fedélen, de nem nyitotta fel. Nem érezte magát biztonságban itt, ahol
az egyetlen dolog, amely elválasztja a démonoktól a négy igencsak
megbízhatatlan villanykörte, amelyek már most is vészjóslóan pislákolnak.
A feje fölötti lámpa fénye
már alig pislákolt. Már csak pillanatok kérdése volt, mikor fog teljesen
kialudni. Rose gyorsan visszapakolt a dobozba, aztán felvette a fényképet és a
ládikát a földről. Szinte futólépésben odasietett az ajtóhoz, és abban a
pillanatban, hogy kilépett az előszobába, a villanykörték fénye egyszerre aludt
ki. A lány bevágta maga mögött az ajtót, aztán lerohant a lépcsőn – minél
messzebbre akart kerülni a hátborzongató padlástól. Meg sem állt a szobájáig,
ahol, miután becsukta az ajtót, végre biztonságban érezhette magát.
Lerakta a dobozt az
ágyára, az anyja képét pedig kitette a polcára az apjáé mellé. Jól mutatott
egymás mellett a két fénykép. Jonathan, a rettenthetetlen, bátor katona, és
Mary, a gyönyörű, törékeny nő.
Bárcsak még élne! – gondolta szomorúan Rose. Mindig is bánta, hogy
nem volt esélye megismerni az anyját, de most már bűntudatot is érzett a halála
miatt. Ha nem létezett volna az átok, Mary talán még most is élne…
Kezébe vette a dobozt, és
megpróbálta kinyitni, de a fedele nem engedett. Észrevette, hogy van rajta egy
apró kulcslyuk. Rose-nak nem kellett sokáig gondolkodnia, míg rájött, hol lehet
a láda kulcsa: az ékszeres dobozában. A tizenharmadik születésnapjára az
apjától kapott egy nyakláncot, egy nagyobbacska kulcs alakú rézmedállal, amely
annak idején az anyjáé volt. Jonathan azt mondta, hogy ez volt Mary egyik
legféltettebb ékszere, és valószínűleg ő is azt akarná, hogy a lányáé legyen.
Rose-nak tetszett a lánc, mivel mindig is imádta az antik dolgokat, mégsem viselte
– túlságosan féltette.
Megkereste a nyakláncot,
és a díszes rézkulcsot a kulcslyukba illesztette; tökéletesen passzolt. Észrevette,
hogy a kulcsot és a ládikát is ugyanolyan, tekervényes indák díszítik.
Felnyitotta a fedelet. A
doboz tele volt mindenféle papírlapokkal; a legfelső valószínűleg egy régi
orvosi akta fénymásolata lehetett. Az első lapon egy név állt, alatta két dátummal:
HOPE LEAVEY
(1888. december 15. – 1901. december 15.)
Rose első gondolata az
volt: Szegény lány! A születésnapján
kellett meghalnia…
A második: Ugyanazon a napon született, mint én – 111
évvel korábban.
De még mielőtt
áttanulmányozhatta volna az aktát, a kapucsengő visítása zavarta meg. Az éles
hangtól összerezzent. Gyorsan visszazárta a dobozt, és elrejtette a
könyvespolcára, a gitárkottás füzetei mögé.
A csengő újra megszólalt.
Nyakába akasztotta a kulcsos láncot, és leszaladt ajtót nyitni.
- Szia! – Jeremy állt a küszöbön, látszólag
megkönnyebbült, amikor a lány megjelent az ajtóban. – Már azt hittem, nem vagy
otthon… Vagy nem akarsz látni – motyogta a fiú.
- Ugyan! – válaszolt Rose kissé feszengve.
Valójában elég kellemetlenül érezte magát, hogy tegnap úgy elküldte a fiút a
fenébe – méghozzá másodszor. – Nem számítottam rád.
- Hát… nem vetted fel a telefont, és aggódtam.
Úgyhogy… itt vagyok – mosolyodott el Jeremy. Látszott rajta, hogy nem igazán
tudta, mit mondjon. Valószínűleg sehol sem talált választ a Hogy viselkedjek a barátnőmmel, akiről
tegnap derült ki, hogy boszorkány? kérdésre.
Rose félreállt az
ajtóból, hogy beengedje a fiút.
- Nézd, sajnálom a tegnapit! – kezdte. - Nem
akartalak megint olyan bunkó módon
elküldeni, de… Nem voltam önmagam. Azt hiszem, túl sok volt nekem ez egy napra.
Én… teljesen össze vagyok zavarodva… - a fejét rázta, nem tagadásképp, inkább
mintha ettől kitisztulnának a gondolatai.
- Nem kell bocsánatot kérned! – mondta Jeremy.
Tenyerei közé fogta a lány hideg kezeit. – Megértem, hogy összezavarodtál,
úgyhogy ilyesmiért nem is kell mentegetőznöd. Oké? – nézett a lány szemébe. -
Ingrid szerint nagyon jól viselted. És szerintem is – tette hozzá.
Rose lesütötte a szemét.
Nem tudta volna elviselni Jeremy tekintetét, ahogy szinte lyukat égetett az
övébe, miközben kimondja, amit mondani akar.
Nyelt egyet. A kérdése
most még nagyobb ostobaságnak tűnt.
- Nem félsz tőlem? – nyögte ki végül. Az arca
égni kezdett miközben várt Jeremy reakciójára.
- Istenem, dehogy! – válaszolta a fiú
meglepetten. – Számomra mindig csak a lány maradsz, akit azon az októberi napon
megismertem, és akit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Boszorkányok ide, vagy
oda, bennem mindig megbízhatsz. Bármi történjék is. Rendben?
Rose melegséget érzett a
mellkasában, amely felolvasztotta a félelem és a kétségbeesés jegét. Erre nem
számított. Úgy gondolta, Jeremy szimplán kineveti, és végül ő is nevet magán,
hogy milyen ostoba volt. Nem számított rá, hogy a fiú ilyen kedves lesz hozzá…
Könnyek gyűltek a
szemébe; de ezúttal a boldogság könnyei. Odabújt a fiúhoz, arcát a kellemes
illatú, vastag pulóverébe temette. És egyre csak sírt. Minden könnycsepp mintha
elmosott volna egy darabot a sok rosszból, ami az elmúlt napokban történt vele.
Csodálatosan könnyűnek érezte magát, mintha teljesen kiszállt volna magából,
maga mögött hagyva a nyomasztó gondolatait. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana
a pillanat, bárcsak sosem kellene elhúzódnia a fiútól.
- Túl fogjuk élni – súgta a fülébe Jeremy. És Rose hitt neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése