Sziasztok! Itt az új fejezet, amelyet már az új béta, Zuzu herceg segített kijavítani. Jó olvasást!
Rose próbált küzdeni az őt visszatartó karokkal,
kapálózott, rugdosott, karmolt, de mindhiába. Mintha a támadójának nem is lenne
teste. Pár perc reménytelen küzdelem után kimerülten, fájó végtagokkal
kénytelen volt beismerni, hogy semmi esélye. A rémület, mintha jéghideg
folyadék lenne, úgy áradt szét a lány testében. Már-már kezdett belenyugodni,
hogy nem szabadulhat, amikor az életösztöne újra előtört: olyan erősen vetődött
előre, hogy sikerült kiszabadulnia a szorításból. A lendülettől pár lépést még
előrebotladozott és éppen szemben találta magát a folyosó alján levő nagy, keretes
tükörrel. A saját tükörképe mögött megpillantotta az üldözőjét. Emberi alak
volt, bár az egész teste füstszerű masszából állt. De nem ez volt benne a
legrémisztőbb, hanem a szemei, amelyek vörösen izzottak, mintha lángolnának.
Rose halálra rémült. Levegőért kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a
lénytől. Megpróbált elfutni, de a lény
mellette termett és újra elkapta – ezúttal a nyakánál. A lány legbelül a
lelkében úgy érezte, mintha jeges vízbe merült volna, amely egyre csak húzza
lefelé a feneketlen mélységbe. Próbálta leküzdeni az érzést, feljutni a
felszínre, de mindhiába – minél jobban erőlködött, annál inkább beszippantotta
a képzeletbeli sodrás. Az őt fojtogató karoktól még sikítani sem tudott.
Szorosan behunyta a szemét, és azt kívánta, bár lenne már mindennek vége.
Hirtelen fény öntötte el a folyosót. A sötét lény
a semmibe veszett. Elpárolgott. Rose végre újra levegőhöz jutott. A hátát a falnak
döntve lecsúszott a földre és hálásan felzokogott. Az arcát reszkető kezeibe
temette. A megkönnyebbülés, amelyet érzett nem volt viszonyítható semmihez. A
lény, amely megtámadta – bármi is volt az -, nyilvánvalóan csak sötétben
létezhet.
De ki kapcsolta fel a villanyt? Van még valaki a
házban? Rose rémülten nézett körül és megpillantotta Greget, ahogy épp feléje
rohant.
- Rosemary?
Mi történt? – kérdezte rémülten a férfi, miközben letérdelt a még mindig zokogó
lány mellé. Rose könnyektől csíkozott arccal a férfi szemébe nézett. Greg
arcáról lerítt az értetlenséggel vegyített aggodalom. Nyilván meghallotta, hogy
a lány sikított, de nem látta, mi ijesztette meg.
- Nem
tudom. Valami… el akart kapni – motyogta a lány akadozó lélegzettel, amikor
végre szóhoz bírt jutni a sírástól. – Félek. Úgy félek. – Még akart valamit
mondani, de a hangja remegő, csukladozó nyöszörgésbe ment át.
Greg magához ölelte rémült unokahúgát és
megnyugtatóan simogatta a hátát. Rose a vállának támasztotta a homlokát és
próbált valamelyest lehiggadni. Amikor a lány lenyugodott egy kissé, Greg
segített neki felállni és lekísérte a nappaliba, ahol leültette a fotelbe és egy
csésze tea mellett megpróbálta kiszedni belőle, hogy mi is történt valójában.
- Délután
elaludtam és amikor felébredtem, már sötét volt és nem volt felkapcsolva a
villany. Hangokat hallottam… mintha valaki lett volna a házban rajtam kívül.
Azt hittem, betörő. Kimentem a szobából, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs
itt senki. – Rose hangja még mindig remegett az előbb átélt sokktól.
- Én
zörögtem odalent – vallotta be Greg. – Azt hittem, alszol és nem akartalak
felébreszteni azzal, hogy nagyobb zajt csapok. Éppen elindultam felfelé, amikor
meghallottam, hogy sikítasz. Aztán felkapcsoltam a világítást. Mi történt?
- El akart
kapni…. – suttogta Rose. A pánik fojtogató gombócot növesztett a torkába. Nem
tudott megszabadulni a tudattól, hogy a lény lehet, hogy ott vár rá a ház egy
sötét zugában.
- El akart
kapni? – ismételte Greg. – Mégis mi?
- Nem tudom.
Fekete volt és úgy nézett ki, mintha füstből lenne. Pirosak voltak szemei…
- Ez
hülyeség! Én nem láttam semmit – mondta a férfi.
- Amikor
felkapcsoltad a lámpát akkor… elpárolgott – Rose próbálta leküzdeni az újra rá
törő szorongást. Nyelt egyet.
- Az én
házam száz százalékosan kísértetmentes! – Greg megpróbálta elviccelni a dolgot,
de ebben a helyzetben nem segített a humora.
- De én láttam. Ne nézz bolondnak, mert nem vagyok
az! – kiáltott fel a lány.
A nagybátyja csitítóan Rose vállára tette a kezét.
Nem akarta még több stressznek kitenni a lányt.
- Nem
mondom, hogy bolond vagy. Talán csak túl sokat vagy egyedül és…
- Az a lény
valódi volt! Meg akart fojtani! – Rose teljesen kikelt magából.
Greg felsóhajtott.
- Oké.
Elhiszem, hogy láttál valamit. Különben nem lennél így megrémülve. – Zavartan
megvakargatta a fejét és próbált valami biztatót mondani. - Próbálj felkapcsolt
lámpánál aludni, vagy nem tudom…
Rose nem hitt neki. Tudta, hogy valójában nem
hiszi el, amit mond, csak próbálja őt megnyugtatni. Tudta, hogy ezzel egyedül
kell megküzdenie. De nem most.
A lány kiitta az utolsó csepp teát is, aztán
visszatette a bögrét az asztalra. Aztán csak ült, felhúzott lábakkal és üres
szemmel meredt maga elé. Az arca még a szokásosnál is sápadtabb volt,
pillantása zavaros, élettelen. A pár perccel azelőtti események újra és újra
végigpörögtek az agyában, mint valami véget nem érő film. Amikor már egy ideje
csendben volt, úgy nézett ki, hogy rendben lesz, de aztán legyűrte egy újabb
pánikroham. Izzadni kezdett a tenyere és az egész testében reszketett. A szíve
heves vágtába kezdett, vadul pumpálva az adrenalint az ereiben. Újra zokogni
kezdett. Gregnek sok időbe telt, míg meg tudta nyugtatni a lányt. Akkor egy
ideig újra csak meredten bámult maga elé, de amint eszébe jutott a lény vörös
szeme, újabb pánikroham kerítette hatalmába. És ez így ismétlődött, ki tudja,
hányszor. Pár óra múlva, amikor Rose teste már felemésztette az összes
rendelkezésére álló adrenalint, a lány nyugtalan álomba merült. De még álmában
is reszketett és csapkodott. Greg nagy nehezen felcipelte Rose ernyedt testét a
szobájába és miután felkapcsolta a villanyt, magára hagyta a lányt.
- Basszus,
nem tudtam, mit tegyek! Mit kellett volna tennem, John, na mit? – Rose arra
ébredt, hogy Greg az apjával veszekszik telefonon. A lány felült az ágyon és a
fülét a falhoz tapasztva hallgatózott. Greg valószínűleg beszámolt az apjának
az este történtekről.
- Nekem ez
nem megy! Nem tudlak mindenben helyettesíteni! - a nagybátyja hangjából csak
úgy sütött a kétségbeesés. Egy ideig csend volt, amíg Rose apja beszélt.
- Az isten
szerelmére, te vagy az apja! – üvöltötte Greg.
Megint csend. Aztán Greg kissé enyhébb hangnemre
váltott.
- Jonathan,
kérlek! Gyere haza! Próbálj neki segíteni! Ha így folytatja, nemsokára a józan
eszét is elveszti… - a beszélgetés innentől egy átlagos mindennapi
telefonhívássá vált. Greg mindenre csak azt válaszolta, hogy „jó” meg hogy
„rendben”.
Rose
egy idő után már nem tudott odafigyelni a beszélgetésükre a rá törő
fájdalomhullámtól. Könnyek szöktek a szemébe. Most már az apja is azt hiszi,
hogy megbolondult. Újra és újra hallotta Greg kétségbeesett hangját: Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is
elveszti. Úgy érezte, mintha valami be akarná szippantani. Nem, nem is
beszippantani, inkább darabokra szaggatni. Mi van, ha Gregnek igaza van?
Tényleg képes lenne megbolondulni? Nem, valószínűleg nem. De nagyon fájt, hogy
tudta, mások – a saját tulajdon apja - ezt gondolják róla. Nem kellett volna
Gregnek elmesélnie, mit látott. Ki
kellett volna találnia valami hazugságot. Akkor minden rendben lenne. Soha
többé nem tehet ilyet. Erősnek kell lennie. Itt, az ágyában, hajnali kettőkor
Rose megfogadta, hogy erős lesz. Nem lesz többé az a félős kislány, aki eddig
volt. Ha legközelebb valami rossz történik, szembenéz vele. És legfőképpen nem
mondja el Gregnek, bármennyire is fél. Hisz ezt mondta a lány az álmában is.
Hogy szembe kell néznie a sorsával, különben felemészti. 