2013. április 12., péntek

6. Fejezet

Hello! Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre eltűntem, de mostanában nagyon sok tanulnivalóm van... Na, hagyjuk a magyarázkodást! Az viszon igaz, hogy lusta dög módjára nem volt kedvem megírni afejezet végét és csak mindig tovább halogattam.
A rendszeres olvasóim száma már 19 (!!!), aminek nagyon örülök, Jó tudni, hogy ilyen sokan olvassák a - néha elég sikertelen - írományaimat.
Ami viszont elszomorított, hogy az előző fejihez egy komi sem érkezett és pipából is csak kevés volt. Remélem, ebből nem lesz szokás és legalább az a 2 komi meglesz ehhez a részhez.
Na, befogom. Jó olvasást, és még egyszer mondom: örülnék néhány viszajelzésnek, úgyhogy KOMIZZATOK.
Puszi:
Meli

Az évszakhoz képest szép idő volt. A nap világított a türkizkék, szinte felhőtlen égbolton. Az utcákon csomó ember sétált, mindenki ki akarta élvezni ezt a néhány utolsó szép napot, mielőtt beköszönt a zord, hideg tél. Mindenfelé, a csípős széltől kipirosodott arcú, tarka kabátokba öltöztetett óvodás kisgyerekek szaladgáltak, anyjukkal vagy a nevelőnőjükkel a nyomukban.
Nem lehet kellemes a bébiszitterkedés – gondolta Jeremy, elnézve egy tizenöt-tizenhat éves lányt, amint egy kisfiúval viaskodott. A gyerek visítani kezdett és meghúzta a lány szőke haját, mire ő panaszosan felkiáltott és elrántotta a fejét.
 - Nem ehetsz fagyit, Matthias, anyukád megtiltotta! – korholta a kisfiút.
Jer elmosolyodott. Az utca ismerős zajai teljesen elkábították az érzékeit. Már majdnem elment a Coffe Bar mellett, amikor eszébe jutott, hová kell mennie. Megállt a kávézó előtt és, a szemébe tűző nap miatt hunyorogva körülnézett.
Vajon Rose tényleg eljön? – kérdezte magában. De mielőtt még elkezdett volna rágódni a kérdésen, megpillantotta a lányt, amint felé igyekezett. Bordó színű, rövidebb szabású kabátot és sötétkék farmert viselt. Fekete haja az erős napfényben szinte kékeslilának tűnt. Amikor ő is észrevette Jeremyt, gyorsított a léptein. Ahogy közelebb ért, a fiú meglátta Rose szeme alatt a sötétlő karikákat, amelyek csak még jobban kitűntek a lány sápadt bőrén. Zaklatottnak tűnt.
 - Szia! – mosolyodott el Rose fáradtan. Mindenáron leplezni akarta a feldúltságát, különösebb siker nélkül.
 - Szia! Valami baj van? – kérdezte Jeremy.
 - Nem… - mondta Rose, de amikor észrevette, hogy a fiú nem hisz neki, hozzátette: - Nem fontos. Inkább menjünk be!
Nem kellett volna idejönnöm – gondolta Rose. – Tudhattam volna, hogy rögtön kiszúrja, hogy rossz kedvem van. Semmiképp sem akart beszélni a tegnap történtekről Jeremy-nek. Semmi szükség, hogy még valaki azt higgye, megőrült.
 - Hát jó… - egyezett bele a fiú, és kinyitotta Rose előtt az ajtót.  
A következő félórában, míg megitták a forró csokijukat, csak mindennapi dolgokról beszélgettek. Rose rosszkedve fokozatosan elmúlt, nemsokára már fesztelenül nevetgélt a fiú történetein az iskoláról. Egyikük sem hozta fel Rose betegségét, Jeremy azért nem, mert nem akart tolakodó lenni, Rose pedig egyszerűen húzni akarta az időt.
 - Sétáljunk egyet a parkban! – vetette fel az ötletet Rose, miután már mindketten megitták a forró csokit. Az ital kellemesen felmelegítette, de már meglehetősen unta az egy helyben ücsörgést.
 - Jó ötlet – helyeselt Jeremy. Már nagyon az agyára ment az együttes, amely a Coffe Bar színpadán játszott.

A park tele volt élettel. A játszótereken különböző korosztályú gyerekek futkostak, a padokon babakocsis anyukák és öreg nénik ücsörögtek, beljebb pedig fiatalok beszélgettek. Jeremy fel is ismert egy-két lányt az iskolájukból, akik hevesen integettek neki. Jer visszaintett nekik, aztán Rose-ra nézett. A lány összeszorította az ajkait. Látszott rajta, hogy önmagától nem fog semmit mondani.
 - Rose… tegnap megígérted, hogy elmondasz mindent a betegségedről… - kezdte. – Csak azt szeretném mondani, hogy csupán segíteni akarok…
Rose az ajkába harapott. Na tessék, tovább már nem halogathatja a dolgot. Jeremy őszintének tűnt. Egyszer úgyis el kell mondanod – szólalt meg egy hang a fejében. A lány felsóhajtott, aztán tétován megszólalt:
 - Ez az egész… az ájulásos dolog körül-belül egy éve kezdődött. Ha jól emlékszem, először a tizenharmadik szülinapom napján lettem rosszul. Az apám… nagyon megrémült. Elkezdtük járni az orvosokat, de egyikük sem találkozott még hozzám hasonlóval. Nem tudták, mi a bajom.
 - Milyen gyakran történik? – kérdezte Jeremy, mintha értene valamit az orvostudományhoz. De, természetesen nem értett.
 - Nem nagyon gyakran… Hónaponta maximum egyszer. De nem köthető semmihez sem.
 - És mi történik, amikor rosszul leszel? Vannak előjelei?
 - Először szédülni kezdek… aztán pár másodperc múlva… elvesztem a kontrollt a testem felett. Nem tudok mozdulni, még csak lélegezni sem… - Rose hangja remegett, hogy felidézte, milyen érzés. – Olyankor úgy érzem, egy pár pillanatra meghalok – suttogta.
A lány lehanyatlott a padra, amely mellett épp elmentek. Nem tehetett róla, de mindig, amikor visszagondolt, milyen érzés… mindig csak egy szó jutott eszébe: meghalni. Úgy érezte, a kétségbeesés hullámai átcsapnak a feje felett. A tegnapi miatt már így is ingatag önuralma, a fal, amely eddig olyan jól megvédte, most teljesen leomlott.
Jeremy mellé ült és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. Nem jött szó az ajkára. Mindig olyan furcsa bizsergést érzett, amikor ennek a túlérzékeny, szeretnivaló lánynak a közelében volt.
 - Jól van, nyugi. Nem kell többet mondanod – mondta végül a fiú. – Nem tudom, mi történt veled az elmúlt egy napban, és nem is kell elmondanod, de látom, hogy nagyon felzaklat.
 - Nem, minden rendben – rázta meg a fejét Rose. – Még valamit akartam mondani. Újabban fura álmaim szoktak lenni… mintha a jövőt sugallnák - A lány Jeremy-re nézett, hogy lássa, nem fog-e úgy reagálni, mint Greg. De a fiú arcán nyoma sem volt hitetlenkedésnek. Hála istennek – gondolta Rose – legalább egyvalaki nem hiszi azt, hogy teljesen elment az eszem. De azt azért nem akarta megkockáztatni, hogy a tegnap történtekről beszéljen. – Meg aztán ott van egy csomó apróság, amelyek külön-külön nem tűnnek lényegesnek, de… - nem tudta befejezni a mondatot. – Úgy érzem, ez az egész valami… természetfeletti.
- Várj egy percet! Azt hiszem, ismerek valakit, aki segíteni tudna – mondta hirtelen Jeremy. -  A nagybátyám felesége régebben paranormális jelenségeket kutatott. Éppenséggel rákérdezhetnék nála a te ügyedre.
 - Várj, várj, várj! – Kiáltott fel ijedten Rose. - Nehogy másnak is szólj erről! Tegnap megpróbáltam Greggel beszélni, de csak az értem el vele, hogy azt hiszi, megőrültem.
 - Biztos vagyok benne, hogy nem fog hülyének nézni. Ha nem szeretnéd, meg sem mondom neki a nevedet. – mondta Jeremy. – Nem lesz gáz. Ingrid jó fej.
- Hát jó. Legyen. De személyesen akarok vele beszélni. Rendben? – Rose valamiért úgy érezte, jobb, ha jelen lesz ő is, amikor beszélnek ezzel az Ingriddel. És ki tudja? Talán tényleg mond valami hasznosat.
- Majd elintézzem, hogy találkozzatok – bólintott Jeremy.
Észre sem vették, hogy időközben már majdnem beesteledett. A legtöbb ember már hazament és a park visszanyerte természetes nyugalmát. Rose a lenyugvófélben lévő napra pillantott. A gondolatai teljesen összekuszálódtak. Hogy lehet, hogy Jeremy nem tartja őrültnek? Pillanatnyilag úgy érezte, jobban megbízhat ebben a fiúban, mint nagybátyjában. Csalódott Gregben.
 - Szerinted fura vagyok? – nézett hirtelen Jeremy arcába. Úgy érezte, muszáj feltennie ezt a kérdést.
 - Nem, dehogy – mondta a fiú. – Más vagy, mint a többi lány. De semmiképpen sem vagy fura… inkább különleges. – Jeremy őszintén beszélt. Kedvelte Rose-t, talán éppen azért, mert nem hasonlított egyetlen lányra sem, akikkel Jeremy az élete folyamán találkozott.
 - De én nem akarok különleges lenni… olyan akarok lenni, mint a többiek – suttogta Rose. Egész életében igyekezett hasonlítani a többi lányra. Nem akart az a lány lenni, nem akarta, hogy mutogassanak rá és kinevessék. Falat emelt maga köré, és nem engedett be senkit. És most tessék! Kiderült, hogy mégsem volt olyan hatásos az álca, mégis vannak, akik belátnak a fal mögé.
 - Soha ne mondj ilyet, Rose. Ne szégyelld, hogy más vagy. Ne akarj olyan lenni, mint a mai lányok!  - háborodott fel a fiú. Nem értette, egyáltalán miért merült fel Rose-ban a kérdés, hogy fura-e.
 - De hát mi értelme van? Miért kellene magamat adnom, ha a többiek úgysem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok? – kérdezte Rose szívből jövő kétségbeeséssel. Ahogy Jeremy-re nézett, az arcának a nap utolsó sugarai arany ragyogást kölcsönöztek. Jeremy közelebb hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.
 - Ne foglalkozz a többiekkel! Te sokkal több vagy náluk. És aki igazán szeret, hidd el, az inkább az igazi énedet szereti, nem az álcát, amely mögé elrejtőzöl.
Jeremy gyöngéden végigsimította a lány arcát. Aztán megcsókolta. Nem tervezte megtenni, de egyszerűen magától megtörtént.
Rose még soha nem csókolózott senkivel. Az érzés, ahogy az ajkuk összeért, nem volt fogható semmihez. Teljesen természetesnek érezte, ahogy közelebb húzódott a fiúhoz és átölelte a nyakát. Azt kívánta, bár tartana örökké ez a pillanat. Most minden olyan tökéletes volt.

Rose úgy érezte, ez volt élete legjobb napja. Otthon, az ágyában fekve is a délután történteken járt az esze. Valahányszor csak felidézte, milyen volt Jeremy-val csókolózni, kellemes melegség öntötte el. Az első csók… - gondolta magában. Eddig nem értette, miért tartották olyan csodálatosnak. De most minden megváltozott. Végre úgy érezte, tényleg él, és nem csak létezik. Szerelmes volt.