Infó a frissről

Sziasztok! Csak tudatni szeretném veletek, hogy a friss fejezet olyan 2 hét múlva (lehethogy később) fog felkerülni, mert febr. 1.-8. - ig kiránduláson leszek, és aztán meg sok bepótolnivaló lesz a suliban. Azért igyekezni fogok minél hamarabb megírni a fejit.

Puszi:
Meli

*Újabb díj*

A díjat köszönöm Valentine731-nek :)

Szabályok:

1.Másold át a képet és a kérdéseket a blogodra!

2.Minden kérdésre őszintén válaszolj!

3. Add tovább a díjat 7 személynek!

4. A díjat visszafelé nem lehet adni, viszont többször meg lehet kapni.

Kérdések:

1. Melyik pilótával (ha nem szereted az f1-et, akkor más sportolóval) töltenél el egy hétvégét?

Nem tudom...

2. Miért vele?

___

3. Milyen az álomrandid? (Hová mész és kivel?)

Hmmm... ezen még nem igazán gondolkodtam... Talán egy rock-koncert, valakivel, aki ugyanúgy oda van a rockért, mint én :)

4. Milyen számodra a férfiideál?

Számomra nem létezik "férfiideál".

5. Álomlánykérés?

Nincs semmi konkrét elképzelésem...

6. Voltál már úgy igazán szerelmes?

Nem! Na jó, talán egy kicsit...

7. Miért szereted a Forma1-et? (Ha nem szereted, akkor a kedvenc sportodat)

Nem szeretem a Forma 1-et, úgyhogy a síelésről írok nektek (ha már úgyis aktuális). Azért szeretek síelni... hát mert a síelés számomra már a kedvenc évszakom, a tél részévé vált. Na meg azért, mert gyönyörű a kilátás a sípálya tetejéről.

8. Van szerencseszámod/tárgyad?

A szerencseszámom a 9. Van egy gyöngyből készült krokodilom (szegényke úgy néz ki, mint egy mutáns patkány xDD), amit még 6 vagy 7 éves koromban csináltam, az volt az első gyöngyállatom. Tudom, hogy nevetséges, de őt mindenhova magammal viszem.

11. Tipikus lány vagy? (sok cipő, smink és rengeteg táska)

Hát... mondhatni, hogy igen. Tipikus lány, rocker kiadásban xDD. Cipőm az elég sok van, táskám csak 3 vagy négy (kellene még egy párat venni!), és ami a sminket illeti, csak annyit rakok magamra, hogy az még természetesnek tűnjön.

12. Mindent meg tudsz beszélni anyukáddal/apukáddal? Melyikükhöz állsz közelebb?

Nem igazán vagyok az a nyílt típus, aki gátlások nélkül tud akármiről beszélni. De ha valami fontosat akarnék mondani, a szüleim, gonolom meghallgatnának. Az apukámhoz közelebb állok, anyukámmal gyakran hjba kapunk (talán mert mindketten keményfejűek vagyunk).

13. Hogyan vetemedtél rá, hogy végignézz egy Forma1-es futamot? (a legelsőt)

Még egy F1-futamot se láttam... elég hülye érzés ezt így bevallani.

Akiknek küldöm:

You are the only one who ever touched my heart

Ez más, nem csak egy látomás - Bella

A szerelem csapdájában

Rafaela Thomson élete Volterrában

Fantasy Factory

A hírnévek ára van

Briki Green

3. fejezet

Helló! Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam csak az új részt, de az elmúlt egy hétben kevés szabadidőm volt az iskolai versenyek miatt. Köszönöm a komikat, remélem ehhez a részhez is kapok néhányat. Nyugodtan jelöljetek be fb-n, itt a link: http://www.facebook.com/melinda.moon.982 . Jó olvasást! 

Puszi:

Meli

Másnap Rose fejfájással ébredt. Egész éjjel nyugtalanul aludt, részben a láztól, részben attól a nyomasztó érzéstől, ami nem és nem akart szűnni. Nem álmodott semmit, mégis majdnem félóránként felriadt, izzadságban úszva, hevesen dobogó szívvel. Valójában az erdőben történtek óta egyfolytában nyugtalan volt. És bánta azt is, ahogy Jeremy-vel viselkedett-. Hallgatnia kellett volna a fiúra és hagyni, hogy segítsen neki. Ez az ájulás-dolog kezdett kicsúszni az irányítása alól. Még sosem fordult elő, hogy percekig lett volna öntudatlan. Érezte, hogy valami rosszabbra fordult. És azt is tudta, hogy még ennél rosszabb is lesz.

A fürdőszobában, a tükör előtt állva Rose megijedt a tükörképétől. A bőre még a szokásosnál is sápadtabb volt, szürke szemeit kiemelték az álmatlanság okozta sötét karikák. Szedd össze magad! Úgy nézel ki, mint egy hulla! – gondolta – Vagy inkább kísértet. Miután végzett  fürdőszobai teendőivel, rádöbbent, hogy még sok ideje van, amíg megérkezik a tanára. Minden délelőtt más tanár járt hozzá, akiket még az apja fogadott fel szeptember elején. Ma például Mrs. Hawkins-szal volt matek-, kémia- és biológiaórája. Valahogy le kell foglalnia magát, ha nem akarja, hogy megőrjítse a sok kérdés, amit jelenlegi helyzetében képtelen lett volna megválaszolni. Végül előszedte az apja gitárját és megpróbálta felidézni az akkordokat, amelyeket még annak idején tanította meg neki az apukája.

***

Jeremy – valószínűleg először ebben az iskolaévben – nem késett el az iskolából. Bizonyára azért, mert nem volt gondja az ébredéssel – egész éjjel egy másodpercre se bírt elaludni. Az előző nap emléke lidércnyomásként telepedett rá. Valójában egész éjszaka néhány kérdésen agyalt: Lehet, hogy igazak a kísértethistóriák, amelyek félelemben tartják a várost? Ha igen, akkor mit akarnak a kísértetek? Mi a közük Rose ájulásához? De akármennyit rágódott rajtuk, nem talált válaszokat, csak újabb és újabb kérdések bukkantak fel, amelyekre ugyanúgy nem tudott válaszolni. És Jeremy utálta a megválaszolatlan kérdéseket. Normális esetben semmi sem állhatott a fiú útjába, ha valami rejtélyt akart megfejteni. De ahhoz, hogy megfejtse Rose ájulásainak titkát szüksége volt néhány fontos információra – amikhez nem tudott hozzájutni anélkül, hogy kikérdezte volna a lányt. De Rose nyilvánvalóan nem volt hajlandó bármit is megosztani vele.

***

Ha Rose valamiben jó volt, akkor az a lényeges dolgok félelemből való elhalasztása volt. Délután kiment a parkba fényképezni és reménykedett benne, hogy így meg tud feledkezni a kérdéseiről és az aggodalmairól. És talán még néhány jó felvételt is tud csinálni, amelyek szerkesztésével remélhetőleg néhány óráig el tud bajlódni. Amikor a fényképeivel foglalkozott, valahogy képes volt kikapcsolni maga körül a külvilágot. De most még a fényképezés sem hozta meg számára a szokásos megkönnyebbülést. Az emlékei újra és újra visszatértek. Nem tudott megszabadulnia gyanútól, hogy valami elkerüli a figyelmét. Fél óra múlva felhagyott a próbálkozással és inkább hazaindult, remélve, hogy találhat magának valami hasznos foglalkozást.

***

Az októberből lassan november lett. A fák már majdnem teljesen lehullatták a lombkoronájukat, a csupasz ágaik karmokként meredtek a türkizkék ég felé. A nappalok rövidültek, az éjszakák pedig végtelenül hosszúra nyúltak. És majdnem mindig köd volt. Egyre több varjú kezdett feltünedezni, károgásukat az egész városban hallani lehetett.

Rose nem igazán tartotta számon a napokat. Az eltelt hetek elhomályosultak a tudatában, mint valami álom, amelyre az ember felébredése után képtelen visszaemlékezni. Azzal a különbséggel, hogy Rose nem akart emlékezni. Nem akart emlékezni arra, hogy az apukája még nem jött haza, pedig már ideje lett volna. Nem lehetett elmondani a lányról, hogy átélte az eltelt időt, inkább csak sodródott, egyik napból a másikba. Gyakran olyannyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, ha szólították. Mintha valamiféle álomvilágban élt volna. Álmodozott, arról, hogy hazajön az apukája és magához öleli. Akkor el tudta volna hinni, hogy minden rendben van, el tudta volna felejteni a fenyegető rémálmait is. Minden éjjel az erdőben hallott suttogó hang kísértette. Bár az álmaiban nem történt semmi félelmetes, a lány érezte, hogy valami veszély leselkedik rá és a szeretteire.

Néha azért voltak jó napjai is. Olyanok, amikor ki tudott törni a kábulatából, amikor tisztán érzékelni tudta a külvilágot. A mai nap is ezek közé tartozott. Rose az asztalnál ült és kortyolgatta a teáját, míg Greg a gofrisütővel babrált. A lány halkan kuncogott a nagybátyja ügyetlenségén, aki végül lemondott arról, hogy ma gofrit fog reggelizni és inkább készített magának egy szendvicset. Rose nem teljes szívből nevetett, de örült annak a felszínes, rövid ideig tartó jókedvnek is. Miközben csendben reggeliztek, valaki kopogott. Greg felállt és csigalassúsággal odacsoszogott az ajtóhoz. Pár pillanat múlva sokkal éberebben tért vissza.

 - Ki volt az? – kérdezte Rose. Őszintén kíváncsi volt, hogy mi tudta ennyire felkelteni a nagybátyja érdeklődését.

 - Ki az a Jeremy? – kérdezte Greg fél szemöldökét felvonva. – És mit akar tőled ilyen korán reggel?

 - Jeremy az egyik barátom – válaszolt Rose Greg egyik kérdésére. Nem tudta, hazudott-e. Hisz a múltkori viselkedése miatt nem hitte, hogy a fiú a barátai közé sorolná őt. – Ezt majd én elintézem – tette hozzá és már indult is az ajtó felé. A fiú tényleg ott állt és szégyenlősen mosolygott. Akármennyire akart is komoly maradni, Rose-nak is mosolyognia kellett. Melegség áradt szét a testében. Nem számított rá, hogy valaha is viszontláthatja Jeremy-t, de örült, hogy mégsem történt így. Még annyi mondanivalója volt a fiú számára!

 - Szia! – biccentett Rose a srác felé. – Gyere be!

Jeremy követte a lányt a nappaliba. Greg épp akkor lépett ki a konyhából, kezében egy termosszal, amiben valószínűleg kávé volt.

 - Jeremy, ez itt Greg, a nagybácsim! – mondta Rose.

 - Jó napot! Jeremy Cole vagyok– nyújtott kezet Jeremy a férfinak.

 - Gregor Leavey – mondta amaz. – Szólíts csak Gregnek és ne próbálj magázni! Nem vagyok még olyan öreg.

 - Oké.

Kínos csend következett, senki sem tudta, mit kellene mondania.

 - Na, srácok, nekem mennem kell munkába – mentette meg Greg a helyzetet. Felkapta a fotel karfájára terített kabátját és a vállára akasztotta a táskáját.

 - Nem felejtettél el valamit? – kérdezte Rose.

 - Nem.

 - Elég hideg van… Biztos, hogy öt kilométert akarsz gyalogolni?

 - Ó, basszus. Az autókulcs! – jutott eszébe.

Rose felkapta a dohányzóasztalon heverő kulcsokat és a férfi felé hajította őket. Greg ügyesen elkapta a kulcsokat és miközben kifelé igyekezett a házból, a válla felett odaszólt a Rose-nak:

 - Mi lenne velem nélküled? Ja, és ma kicsit később jövök haza. Vigyázz magadra, Mary.

A lány megforgatta a szemét a becenéven, amit csak a nagybátyja használt. Amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, Jeremy felé fordult.

 - Nem kéne suliban lenned? – kérdezte Rose.

 - Nem nagyon fog hiányozni az az egy óra matek, nekem elhiheted! És amúgy is: fontosabb dolgom van, mint Mr. Gray egyenleteinek megfejtése. 

Díj

A díjat köszönöm szépen Rekaa888-nak!

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 blognak!

1. Írj magadról 11 dolgot!

1. Van egy lánytestvérem, aki 2 és fél évvel fiatalabb nálam.

2. Kb. fél éve írok.

3. Imádok olvasni.
4. Szeretek gyöngyállatokat és -ékszereket készíteni.
5. Amolyan kalandor-típus vagyok, mindent kipróbálok, ami bizony néha elég rosszul sül el.
6. Kedvenc országom Kanada, legszívessebben ott élnék felnőtt koromban.
8. Szeretem a napsütést, főleg télen, amikor hó is van.
9. Szeretek síelni.
10. Rosszul leszek, ha vért látok.
11. Nem tudok énekelni xDD.

2. Válaszolj 11 kérdésre!

Hogy hívnak? Melinda. 

Mi a kedvenc színed? fekete, lila, vörös, szürke

Melyik a kedvenc állatod? Miért? A farkas. Talán mert számomra a hideget és a telet jelképezi... vagy nem tudom. Öt éves korom óta a farkas a kedvenc állatom.

Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Szívem szerint író.

El tudod sírni magad egy megható történet láttán? Ha filmről van szó, akkor nem igazán. De már jópárszor elbőgtem magam egy könyv fölött.

Ki a kedvenc twilight szereplőd? Miért? Azt hiszem, Rosalie. Mert hasonlít rám, én is elég mekacs vagyok.

Mi / Ki ösztönzött az írásra? Én ösztönöztem magamat :D

Szerinted milyen egy jó barát? Szerintem? Ritka! Eddig majdnem mindenki, akit jó barátnak hittem elárult.

Saját történetedből ki a kedvenc szereplőd? Mindenki. Minden szereplőmnek van valami érdekes jellemvonása, nincsen kedvencem.

Melyik országokban jártál? Melyik tetszett a legjobban? Szlovákia (itt lakom) és Magyarország... és ennyi. Nem tudom... mindekettő tetszik.

3. Írj 11 Kérdést!

Mi a hobbid?

Van háziállatod?

Van testvéred?

Szeretsz nagy közönség előtt szerepelni?

Mióta blogolsz?

Melyik a kedvenc könyved? Miért?

Internet vagy TV?

Mi a kedvenc színed?

Mi a kedvenc zeneszámod?

Hol élnél szívesen?

Milyen színű a hajad?

4. Küldd tovább 11 blognak!

Racing Girl

Summer Paradise

Lélekvándor

Unforgivens: Anderson girls

Remény

Monya fanfiction

Szenvedélyes szerelem

The cage of my heart

Te vagy a végzetem

If only I knew what I know today

Lobbanékony

2. Fejezet

Helló! Elsősorban szeretném megköszönni a sok visszajelzést. Nagyon örülök a tíz rendszeres olvasómnak is. Örülnék, ha ehhez a részhez is összegyűlne pár komi és pipa :) . Jó olvasást.

Puszi:

Meli

A lány mozdulatlanul feküdt a földön, sűrű, fekete haja szétterült a lehullott leveleken. Jeremy teljesen lesokkolt. Nem tudta, mit csináljon. Segítségért kiáltott, de nem válaszolt senki. Megpróbált visszaemlékezni, arra a kevésre, amit a suliban tanult az elsősegélynyújtásról. Légzés, pulzus! – jutott eszébe. Mindkettőt ellenőriznie kellene. Letérdelt a lány mellé és várt, hogy mikor fog megemelkedni a mellkasa, ami azt jelezné, hogy lélegzik. De nem történt semmi. Kísérteties csend honolt a lassan besötétedő erdőben. Elkapta a lány csuklóját és megpróbálta kitapintani a pulzusát – semmi. Egy bagoly huhogása törte meg a csendet. Jeremy ijedtében ugrott egyet. Az egész helyet valami furcsa, félelmetes aura vette körül. Jeremy legszívesebben villámgyorsan elhúzott volna az erdőből. De nem tehette. Nem hagyhatja magára Rose-t. Újra próbálkozott a pulzussal, ezúttal a lány nyakánál. Rose hirtelen hörögve levegőt vett. Végre újra uralta a testét.

 - Hál’ Istennek, Rose! A frászt hoztad rám! Azt hittem, meghaltál – hadarta megkönnyebbülten Jeremy.

Rose ülő helyzetbe támaszkodott. Köhögni kezdett.

 - Rose? Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Jeremy.

 - Igen – felelte Rose, amikor végre szóhoz jutott a köhögéstől. – Csak… csak össze vagyok zavarodva. – mondta homlokráncolva. Nem hazudott, tényleg semmi baja –állapította meg. Nem ez volt az első eset, hogy akármilyen ok nélkül elájult.

Rose előhalászott a kabátzsebéből egy papírzsepit és letörölgette vele a vért az arcáról.

 - Fel tudsz állni? – kérdezte Jeremy.

 - Azt hiszem, igen – válaszolt Rose, és mintha be akarná bizonyítani, hogy igaza van, fel is állt. Későn jött rá, hogy ez nem volt valami bölcs ötlet, tekintve, hogy még eléggé szédült. Épp amikor kicsúsztak volna alóla a lábai, Jeremy elkapta.

  -Hú… Nyugi, nem sietünk sehova. – Jeremy megpróbálta megtámogatni a még mindig szédelgő lányt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha hazakísérlek.

 - Nem kell. Jól vagyok – ellenkezett Rose és kibontakozott a fiú karjai közül.

- Egy frászt vagy te jól! Hisz alig állsz a lábadon! Azt nem is említem, hogy öt perce még azt hittem, meghaltál! – kiáltotta Jeremy.

 - Oké, kísérj haza – felelte Rose békítően, mielőtt még veszekedéssé fajult volna a dolog. Valahogy nem volt kedve veszekedni.

Elindultak visszafelé az ösvényen. Még csak este hat körül járhatott az idő, de a fák között már sötét volt. Nem beszélve arról, hogy sűrű köd ereszkedett az erdőre, amitől alig lehetett pár méterre ellátni. Az erdőt körülvevő kísérteties aura erősebb lett.

Rose összerezzent. Olyan érzése támadt, mintha valaki – vagy valami – megérintette volna a vállát. Amikor hátrafordult, mintha egy áttetsző, sötét árnyat látott volna a fák között suhanni. Valaki a fülébe suttogott. A rettegés fojtogató gombócot növesztett a lány torkába. Nem értette, mit mondott a hang tulajdonosa, mivel valami idegen nyelven beszélt. Remegni kezdet, részben a hirtelen támadt, hideg széltől, részben a félelemtől.

 - Félsz? – kérdezte Jeremy.

 - Igen – mondta halkan Rose. A suttogás, amit hallott még erősebb lett.

 - Tűnjünk innen!

Az út további részét futva tették meg. Mindketten megkönnyebbültek, amikor meglátták a parkot megvilágító első utcai lámpát. Ahogy közeledtek a fényforráshoz, a hang, amely úgy megrémítette Rose-t fokozatosan elhalt. Jeremy ragaszkodott hozzá, hogy a házáig kísérje őt, a lány pedig belátta, hogy sokkal jobb lesz neki, ha nem egyedül teszi meg a haza vezető utat. Túlságosan megviselték az erdőben történtek.

 - Megérkeztünk – jelentette ki Rose, megállva egy régebbi stílusú sötétbordóra festett ház előtt. – Bejössz?

 - Aha. Nem fogok zavarni?

 - Dehogy zavarsz. A nagybácsimnál, Greg-nél lakom, de ő általában csak este nyolc körül jön haza a munkájából.

 - Az ott az apukád? – kérdezte Jeremy egy fényképre mutatva Rose íróasztalán. A kép egy 45 év körüli férfit ábrázolt, aki terepszínű ruhát viselt. Az arcvonásaiban kicsit hasonlított Rose-ra.

 - Igen.

 - Mesélj róla! – kérte Jeremy.

 - Amikor kicsi voltam, esténként mesélni szokott nekem a barátairól és a katonaságról. Négy éves koromban, amikor az oviban megkérdezték, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, ahelyett, hogy azt mondtam volna, hogy hercegnő, vagy valami ilyesmi, kijelentettem, hogy katona akarok lenni – nevetett magán Rose. – Most, hogy újra szolgálatban van, nagyon hiányzik – lesütötte a szemét. Nem akart beszélni arról, hogy minden éjjel vagy egy tucatszor rettegve riad fel, mert mi ha épp akkor halt meg az apja. Nem akart gyengének mutatkozni.

 - És a nővéred? Hogyan tartjátok a kapcsolatot, ha olyan messze lakik? – váltott témát Jeremy, amiért Rose nagyon hálás volt.

 - Majdnem minden nap beszélünk telefonon. Azt szeretné, ha odaköltöznék hozzá Amerikába. Szerinte egy jövendőbeli profi fényképésznek jobb sora lenne ott.

 - Szeretsz fényképezni?

 - Aha. Mindjárt mutatok pár képet. – Rose keresgélni kezdett az íróasztalfiókjában és pár perc múlva előhúzott egy fényképalbumot. Odaadta Jeremy-nek. A fiú átlapozta az albumot, amely tele volt Rose alkotásaival. A legtöbb kép hétköznapi dolgokról készült, mint például egy madár az ablakpárkányon vagy éppen egy öreg néni, aki a padon ülve eteti a galambokat, de Rose megigazította a színeket és mindenféle különleges effektusokat alkalmazott, egyedivé téve velük a képeket.

 - Ezek igazi művészi alkotások! – mondta Jeremy.

 - Ez a kedvencem – mondta Rose és megmutatta Jeremy-nek a kezében tartott képet. Egy ágon ülő baglyot ábrázolt. Ennél a képnél Rose nem használt effektusokat, mégis különleges volt. A madár szemében mintha értelem tükröződött volna.

 - Hogy tudtad ilyen közelről lefényképezni? – kérdezte Jeremy. – Nem támadott meg?

 - Nem. Ez a madár olyan, mint egy testőr.  Egy ideje mindig a közelemben van – mondta a lány. - Ha kinézel az ablakon, lehet, hogy láthatod élőben is.

Rose odament az ablakhoz és pár percig nézelődött. Nem tévedett, a bagoly tényleg ott ült az egyik fa legszélesebb ágán. Intett Jeremy-nek, hogy jöjjön közelebb.

 - Ott van – mutatott a madár felé. – Látod?

 - Nem… Várj, már megvan! Ekkora baglyot még nem láttam! – ámult el Jeremy. – Milyen fajta?

 - Ha minden igaz, akkor gyöngybagoly.

 - Aha – mondta Jeremy. Valami rémlett neki, a hetedikes biológiaóráról. – A gyöngybagoly az egyik legnagyobb bagolyfaj, igaz?

 - Igen.

 - Ezt a madarat ma már láttam az erdőben – mondta hirtelen Jeremy.

 - Lehetséges…

 - És ha már az erdőnél tartunk… Nem kellene orvoshoz menned?

 - Ha az ájulásomra gondolsz, már voltam vele orvosnál. A gyerekorvosom nem igazán tudta, mi bajom lehet, ezért elmentünk Londonba is valami híres neurológushoz, aki végül azt mondta, hogy valami különleges fajta migrénem van.

 - Migrén? És te el is hitted neki? – hitetlenkedett Jeremy.

 - Igen. Miért ne?

 - Rose, én nem hiszem, hogy a migrén tünetei közé tartozik az életfunkciók leállása.

 - Ezt meg hogy érted?

 - Te nem lélegeztél. Sőt a szíved sem vert egy ideig. Szerintem valami komolyabb bajod van. Utána kéne járni, míg nem lesz késő – mondta vészjóslóan Jer.

Rose tudta, hogy nem migrénje van. Érezte. Lényének egy része többet akart tudni a betegségéről. De félt attól, hogy kiderülhet, hogy valami sokkal komolyabb baja van, mint a migrén. Mondjuk rákos. Vagy valami ilyesmi. Tudta azt is, hogy valami nagyon nincs rendjén vele, csak félt beismerni. De most hogy Jeremy rámutatott, el kellett volna fogadnia a valóságot. De nem tette. Inkább ezt mondta:

 - Tudod, mit? Inkább hagyj békén. Ez az én privát problémám! Majd ha én akarni fogom, akkor kiderítem, hogy mi van velem. Most pedig jobb lesz, ha elmész.

Rose érezte, hogy forróság árad szét a testében. A szobája hirtelen nagyon hidegnek tűnt. Lázas volt. Nagyon lázas. Nem beszélve arról, hogy újra szédülni kezdett. Mindebből Jeremy nem vett észre semmit.

 - Oké – egyezett bele és kiment Rose szobájából. A lány megvárta, a bejárati ajtó csapódását, aztán odatámolygott az ágyához és hullafáradtan elterült rajta. Tudta, hogy a láz miatt nem kell aggódnia, az csak a fáradtság miatt jelentkezett. Másnap már kutya bajom sem lesz – gondolta. Összegömbölyödött az ágyán, várva, hogy aludjon el. Még hallotta, amikor Greg hazaért, aztán mély, öntudatlan álomba zuhant.

1. fejezet

Sziasztok! Kész az 1.fejezet. Köszönöm a komikat és a három regisztrált olvasót. Remélem, tetszeni fog a feji és várom a véleményeket. Ha nics kedved komit írni, legalább a bejegyzés alatt pipázd be, hogy mit szólsz hozzá. :)

Jeremy Cole ma reggel is a szobatársa ébresztőórájának csörgésére ébredt hajnali ötkor. Utált a kollégiumban lakni. Főleg amióta Jack, a tavalyi szobatársa elköltözött. Idén az iskola legnagyobb stréberével került egy szobába.

 - Kapcsold ki azt a szart! – morgott Jeremy, de amikor Michael – így hívták a stréber srácot - nem válaszolt, Jer úgy döntött, saját kezűleg intézi el a problémát – kivágja a hülye ébresztőórát az ablakon. De amikor le akart gördülni az ágyról, jó két métert zuhant – elfelejtette, hogy az emeletes ágy felső szintjén aludt. És lám, mire sikerült felkászálódnia, elhallgatott a vekker.

 - Jól vagy, haver? – kérdezte Michael.

 - Ja – morogta Jeremy és visszamászott az ágyába, remélve, hogy még aludhat néhány órát.

  - El fogsz késni – állapította meg Michael. Válaszul Jeremy morogott valamit, ami lefordítva valami ilyesmit jelenthetett: Fogd be a pofád, mert az ébresztőórád helyett téged repítelek ki az ablakon! És mellesleg: Jeremy mindig késik a suliból.

Amikor Michael egy rakás könyvvel a kezében kiment a szobából, Jeremy elkezdett gondolkodni, hogy ideje lenne felkelni. A reggeliről már úgyis elkésett – állapította meg. De az a moslék, amit a menzán adnak meg sem éri fáradságot. Végül sikerült beérnie az első óra másik felében.

 - Örvendek, hogy megtisztel bennünket a figyelmével, Mr. Cole – mondta tettetett kedvességgel a matektanár, Mr. Gray.

 - Ki nem hagynám! – morogta a fiú az orra alatt.

 - Az igazolatlan órát mindenesetre megkapja.

Megvonta a vállát és ráérősen odasétált a leghátsó padban levő helyére. Tudta, hogy Mr. Gray úgyse írja be neki azt az igazolatlan órát.

***

Jeremy délután kiment a hexhami parkba. A park a város egyik legnépszerűbb helyének számított. Amikor jó idő van, mindig megtelik emberekkel, de most nagyon kevesen voltak odakint. A csípős, októberi szél majdnem mindenkit bekergetett a házába. Persze voltak kivételek. Néhány öreg néni ücsörgött egy padon és szüntelenül kritizálták azt a néhány szerencsétlent, akik elmentek előttük.

 - Nézd már, micsoda bunkó lett Steve fiából! Még köszönni se képes – mondta az egyik öreglány, épp olyan hangosan, hogy a szerencsétlen srác is hallja.

Távolabb egy fiatal nő próbálta megnyugtatni, a babakocsiban fekvő, síró gyereket. Volt még ott egy lány, aki körülbelül egykorú lehetett Jeremy-vel. Hosszú, sötétszürke kabátot és farmert viselt. A haja fekete volt.  Hirtelen erős szélroham söpört végig a parkon, kifújva a lány kezéből a papírt, amit éppen nézegetett. A szél Jeremy felé fújta a lapot és ő reflexből elkapta. Odaszaladt vele a lányhoz és odaadta neki.

 - Ez valószínűleg a tied.

 - Köszi – mosolyodott el a lány. Ragyogó, sötétszürke szeme volt. A maga misztikus módján még csinos is volt. Csinos, de nem az én esetem – gondolta a fiú. Habár ki tudja… talán megérne egy próbálkozást.

 - Hogy hívnak?

 - Rosemary Leavey. Hívj csak Rose-nak.

 - Akkor helló, Rose. Én Jeremy Cole vagyok. Nincs kedved sétálni egy kicsit?  – mosolyodott el.

 - Egy séta biztos nem ártana – mondta a lány és elindult az egyik utacskán.

 - Hova jársz suliba? – kérdezte Jeremy, miután megunta a hosszúra nyúló csendet.

 - Magántanuló vagyok.

 - Értem. Én a helyi gimnáziumba járok. Kollégiumban lakom.

 - Az szívás lehet. Mármint a kollégium.

 - Az is – De még mindig jobb, mint otthon – gondolta Jer. Otthon, Londonban Jeremy szülei folyton veszekedtek, és amikor éppen nem egymás idegeire mentek, akkor őt szekálták. Miért nem tanulsz jobban? Én már a te koromban nem a hülyeségeken törtem a fejemet! Mi lesz belőled, ha felnősz?, meg ilyesmi. Pedig nem is volt annyira problémás gyerek. Nem cigizett, nem drogozott, még csak nem is ivott. De a szüleinek még ez sem volt elég. Tökéletes gyereket akartak belőle faragni.

 - Hány éves vagy? – kérdezte Rose.

 - Tizenöt. Te?

 - Tizennégy leszek.

 - Aha. Mesélj a szüleidről!

A lány nagyot sóhajtott, aztán belekezdett a mondanivalójába:

 - Az anyukám meghalt, amikor… amikor világra hozott engem. Az apukám katona. Nemrég lépett újra szolgálatba. Általában csak hónaponta egyszer-kétszer jön haza Afganisztánból. A nővéremet, Leát pedig nem láttam, mióta felvették a Harvardra… És mi a helyzet a te családoddal? – kérdezte, hogy ne kelljen többet mondania. Annak ellenére, hogy nem ismerte az anyját, fájt neki ha rá gondolt.

 - A szüleim Londonban laknak. Olyanok, mint minden szülő: az ember, akármennyire is igyekszik, képtelen nekik megfelelni. Van egy bátyám, aki sajnos okosabb, mint én és mindig hozzá hasonlítanak – magyarázta Jeremy. - Sajnálom! Nem kellene itt nyafognom… Neked valószínűleg ezerszer rosszabb a sorod… - tette hozzá.

 - Nem gond – mondta Rose halkan. Inkább hallgatja más problémáit, mint hogy szembenézzen a sajátjaival.

Egy ideig csendben sétáltak. A fák a sárga, a barna és a piros ezerféle árnyalataiban pompáztak. Rose mindig is szerette az őszt. A haldokló erdő gyönyörű látványt nyújtott.

 - Ööö… nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beljebb menni az erdőbe – törte meg a csendet Jeremy. Nem attól félt, hogy eltévedhetnek, hiszen az ösvény jól kivehetően kanyargott a fák között. A város legtöbb lakójához hasonlóan magától az erdőtől félt. Ugyanis sokan láttak már itt kísértetet. Innen származik az erdő ezen részének az elnevezése: kísértetek földje.

 - Miért? Ne mondd, hogy te is hiszel ezekben az ütődött kísértethistóriában! – ellenkezett Rose.

 - Azokban a históriákban van valami igazság… Páran a suliból tavaly télen kíváncsiságból bemerészkedtek az erdő mélyére. Útközben ráakadtak egy régi temetőre. Amikor tovább akartak menni, az egyik lányra rádőlt egy sír és meghalt – mesélte Jeremy. De ennek ellenére továbbra sem álltak meg.

 - Hallottam az esetről – válaszolt Rose. –, de nem hiszem, hogy a szellemeknek bármi köze lehetett az egészhez… - hirtelen elhallgatott. Rémület kerítette hatalmába. Hányingere volt és szédült. Érezte, ahogy teljesen elveszti a kontrollt a teste felett. A tüdeje égett az oxigénhiánytól, de nem tudta lélegzésre bírni a testét.  

 - Rose? Rose! Mi történt? – kérdezte riadtan Jeremy, de Rose továbbra is mozdulatlanul állt. – Mondj már valamit! – kiáltotta a fiú és a vállánál fogva megrázogatta a lányt. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Rose egész testében remegni kezdett. Az orrlyukai alatt vércseppek jelentek meg, amelyek végigfolytak az ajkain és az állán. A térdei felmondták a szolgálatot. Összeesett. 

Ismertető

Rosemary Leavey más mint a többi vele egykorú lány: nem sminkeli túl magát, nem csak a helyes pasikról tud beszélni, nincsen egy csomó hamis barátnője… Valójában egy barátnője sincs, amióta magántanuló lett. Az anyukája meghalt, az apukája minden percben az életét kockáztatja a közel-keleti háborúkban. Rose-zal pedig fura dolgok történnek: néha, figyelmeztetés, vagy akármilyen előjel nélkül elájul. Anglia legjobb orvosai sem tudják megfejteni a hirtelen rosszullétei rejtélyét.

Jeremy Cole olyan, mint a legtöbb gazdag, menő srác: márkás ruhái vannak és az iskolában majdnem minden lány belé van esve. A családja is olyan, mint a legtöbb emberé – a szülei sohasem elégedettek a teljesítményeivel.

Amikor ez a két fiatal találkozik, mindkettőjük élete megváltozik.

 Jeremy mindenáron ki akarja deríteni, hogy mi okozza Rose rosszulléteit. A sejtelme, hogy valami természetfeletti dologról van szó, hamarosan beigazolódik. Sőt az is kiderül, hogy boszorkányok keze van a dologban, valamint, hogy Rose élete minden nappal nagyobb veszélybe kerül…

A visszaszámlálás elindult, most már csak a tettek számítanak.

Hello

Ez a történet egy kicsit eltér a tőlem megszokottaktól, tartalomban és stílusban is. Azért remélem, tetszeni fog :). Az 1. fejezet holnap, vagy holnapután fog felkerülni, aztán egy-két hetente mindig hozom a frisst. Holnap csinálok szereplők menüpontot is.

Puszi: 

Meli