8. Fejezet

Hali! Hoztam is a fejezetet, bár már megint késtem vele. De most már, hogy nincs suli, gyakrabban lesz időm írni, ami azt jelenti, hogy egy-két (a legrosszabb esetben 3) hetente lesz friss. Nem igérek semmit, mert még a végén nem fogom tudni betartani. Jó olvasást! És örülnék pár visszajelzésnek.

Puszi:

Meli

Az időjárás hétfőre még hidegebb lett, már érezni lehetett a közeledő telet. Hűvös szél süvített végig a város utcáin, megtépve a lecsupaszodott fák ágait. Jeremy szorosabbra húzta magán a dzsekit, miközben kisétált a kollégium komor épületéből. A mai nap, mint minden hétfő, kínszenvedés volt a suliban. A diákok túl bambák voltak ahhoz, hogy valami hasznosat össze tudjanak hozni, a tanárokon pedig látszott, hogy semmi kedvük egy banda hülyével foglalkozni. Annak ellenére, hogy délután négytől a kollégiumlakóknak hivatalosan a tanulószobán kellett volna lennie, majdnem senki sem maradt az épületben. A nevelő, aki a fiúkra felügyelt, szeptemberben kijelentette, hogy mostantól azt csinálnak, amit akarnak – egészen este nyolcig. Kivételt képeztek azok, akik bukásra álltak valamelyik tantárgyból. Jeremy szerencsére azért nem volt olyan helyzetben.

A fiú visszagondolt a hétvégén történtekre. A családi összejövetel elég jól sült el – sőt! Jeremy szülei egyszer sem vesztek össze komolyabban, a fiút sem kritizálták, szóval elmaradtak a szokásos ajtócsapkodásos drámák. A bátyja születésnapi bulija is jól sikerült – annak ellenére, hogy az anyja kijelentette, az ő házában nem lesz alkoholfogyasztás. Legalább senki sem volt másnapos…

Jer szinte nem is érzékelte a környezetét, csak akkor tért magához a kábulatból, amikor már Rose-ék háza előtt állt. Miközben felsétált a kocsifeljárón, megpillantotta a félelmetes baglyot, amint a ház előtt levő fán ült. A madár láttára rossz előérzete támadt, amelyet azonnal elhessegetett. Bekopogott. Pár másodperc múlva lépéseket hallott a házból, aztán kattant a zár, és Rose jelent meg az ajtóban. A lány szürke melegítőnadrágot, és fekete Evanescence-s pólót viselt. Kicsit zavarodott képet vágott, amikor megpillantotta a fiút.

 - Hali! Klassz a pólód – mondta Jeremy.

 - Ha tudtam volna, hogy ilyen korán jössz, átöltöztem volna – válaszolt Rose, miközben a hajába túrt. – Most már mindegy. Gyere be! – tette hozzá. Jeremy szerette a lányon ezt a természetes lazaságot.

- Hiányoztál - mondta Jer, miközben a lány mögött belépett a nappaliba. Hirtelen a karjaiba kapta Rose-t, és megpörgette. A lány félig nevetve, félig visítva tiltakozott.

 - Te is nekem - mondta, miután Jeremy talpra állította. Kissé forgott a feje, de tetszett neki az érzés. Amikor azonban a fiú lehajolt, hogy megcsókolja, a kellemes szédelgést felváltotta valami sokkal vészjóslóbb érzés, amitől elszorult a torka. Borzongás futott végig a gerincén, miközben az émelygés nehéz kőként telepedett meg a gyomrában. Meg kellett kapaszkodnia a fiú vállában, hogy ne essen el.

 - Rose, mi a baj? - hallotta tompán Jeremy hangját. A fiú mintha egy alagút távolabbi végéről szólt volna hozzá. A lány tüdeje égett az oxigénhiánytól, érezte, ahogy a lábai megbicsaklanak, de mielőtt eleshetett volna, Jeremy erős karjai fonódtak a dereka köré. Az iszonyatos, zuhanó érzéstől, amelyet a lelke mélyén érzett, hányingere támadt; csukott szemhéjai mögött színes karikák táncoltak. A sötétség már majdnem teljesen elborította a gondolatait, amikor kiáltást hallott a fejében: Küzdj! Nem tudta, honnan jön a hang, csak azt, hogy hallgatnia kell rá.

Az összes erejét felhasználva sikerült felnyitnia a szemét. Amikor a látása hozzászokott a nappali félhomályához, megpillantott valamit: sötét árnyak gyűltek az egyik sarokban, és közeledtek feléjük. Aztán minden elkezdett elhomályosulni a szemei előtt. Nem! Nem szabad megadnia magát! Különben az árnyak elérik, és… Rose a rémületéből erőt merítve lélegezni kényszerítette a tüdejét. A látása kitisztult a tüdejébe áramló oxigén hatására. Az árnyak egyre közeledtek. Már érezte a hátborzongató érzést, amely egyszerre volt forró, mint a pokol tüze, és hideg, mint a jég, ahogy a bőréhez értek. A szíve vadul kalapált, miközben még mindig a rosszulléttel küzdött. Hirtelen, mintha valami földöntúli energiaforrást fedezett volna fel magában, mélyen eltemetve. A rosszullét hullámai még mindig fenyegetően csapkodtak körülötte, de már nem volt olyan nehéz küzdeni ellenük. Az árnyékok viszont egyre szorosabban ölelték körül a testét, újra elzárva őt a levegőtől. Megpróbált kapálózni, de a szorítás egyre csak erősebb lett. Már majdnem feladta a küzdelmet, amikor valami hátborzongató, belülről eredő ösztön átvette az irányítást a gondolatai felett. Minden erejével koncentrált, nem tudta mire, csak tette, amit az ösztön súgott. Az idegei pattanásig feszültek, az erőlködéstől a légzése hörgésbe csapott át, amikor hirtelen kirobbant belőle egy mindent elsöprő energiahullám.

•••

A lány hirtelen élesen felsikoltott, és erősen megmarkolta a Jeremy karját. A sikoly még pár másodpercig visszhangzott a falak között, aztán kísérteties csend támadt a nappaliban. Jeremy teljesen magán kívül volt. Csak elborzadva meredt Rose-ra, látta amint iszonyú kín jelenik meg a lány arcán, és meg is telepszik az arcvonásaiban. A szoba mintha megtelt volna feszültséggel. A levegőben apró kisülések szikráztak. Jeremy tűszúrásszerű áramütéseket érzett a karján, ahol Rose ujjai hozzáértek. A lány arcán a szenvedés mellett elszántság jelent meg, a vércsíkok ellenére, amelyek az orrlyukaitól az álláig vezettek. A légzése, amely már eddig is erőlködő volt, rendszertelenné vált. A feszültség egyre erősödött. Az áramütések már szinte elviselhetetlenné váltak. Jeremy el akarta rántani a kezét, de a testét átjáró energia megbénította. Pár másodperc erejéig mintha mindent Rose szemével látott volna. Egy pillanatra megpillantotta az árnyakat, amelyek körülölelték a lány testét, átérezte Rose félelmét. Aztán felragyogott a mennyezeti lámpa, vakító fénnyel borítva be a nappalit....

És az égő ezer szilánkra robbant.

Rose apró szúrásokat érzett a bőrén annak ellenére, hogy Jeremy fölé hajolt, hogy megvédje a lehulló üvegszilánkoktól. De a fájdalom legalább kézzelfogható érzés volt. Visszarántotta a valódi, kézzelfogható világba, amelyet mintha ezer apró szilánkból kellett volna összeraknia. A fájdalom. A félhomály, amely újra körülvette őket. Jeremy zihálása. A fiú rémülettől csillogó szeme. És még körülbelül egymillió dolog, amelyekre képtelen volt koncentrálni.  

 - Jól vagy? – kérdezte Jeremy rekedt hangon, amikor végre meg tudott szólalni.

Rose válaszolni akart, de képtelen volt megszólalni. Hirtelen kicsavarodott a fiú karjai közül, és a földön térdre esve a gyomrához kapott. Öklendezni kezdett, de nem volt mit kiadnia magából. Fémes ízt érzett a szájában. A kezét a szájához emelte, és amikor visszahúzta, véresek voltak az ujjai.

Jeremy, amikor végre el tudta szakítani a pillantását a lányról, felkapta a mobilját, és tárcsázott. Az egyetlen embert hívta, aki jelenlegi helyzetben a segítségükre lehetett: Ingridet.

Ingrid tíz percen belül megérkezett. Mivel orvos volt, rögtön tudta, mit kell tennie. Nem pánikolt be a sok vértől. Rose-nak adott egy pohár vizet, és pár tablettát, aztán lefektette a kanapéra. Azt viszont ő sem tudta megállapítani, a lány miért hányt vért.

 - Miért engem hívtál, és nem a mentőket? - kérdezte Jeremy-t.

 - Mert ők valószínűleg nem hittek volna nekünk - válaszolt a fiú helyett Rose. Már kezdte magát jobban érezni, úgyhogy megpróbálkozott a felüléssel. Kicsit még szédült, de ezzel meg tudott birkózni.

 - Tessék? - kérdezte meghökkenten Ingrid. Rose most látta először szemtől szembe a nőt, úgy, hogy nem homályosította el a szemét a rémület. Ingrid már magában is különleges személynek számított a kisváros lakói között, fekete bőrével, telt ajkaival, és egzotikus megjelenésével, de Rose az arcában valami… kortalanságot fedezett fel. Nem tűnt idősebbnek negyvennél, a szemében mégis akkora tudás tükröződött, amelyet az ember csak hosszú évtizedek, egy egész élet alatt, képes megszerezni. És olyan furcsa energiát árasztott magából, amelyet Rose egyszerre tartott megnyugtatónak és halálosan félelmetesnek.

 - Jeremy mondta, hogy maga régebben... paranormális jelenségekkel foglalkozott - mondta a lány, amikor rájött, hogy Ingrid még mindig a válaszára vár. - Azt hiszem, tudunk önnek eggyel szolgálni.

Ingrid kissé meglepődött, aztán valami még meglepőbbet kérdezett.

 - Ugye te Mary Leavey lánya vagy?

Rose a homlokát ráncolta, és gondolkodott, hogy egyáltalán válaszoljon-e a kérdésre. De amikor a nő hipnotikus, barna szemeibe nézett, tudta, hogy halálosan komolyan gondolta a kérdést.

 - Igen... De hogy jön ez ide?

 - Anyukádat huszonegy évvel ezelőtt ismertem meg, amikor ideköltöztek apáddal. Voltak... Hmm... Furcsa ügyei – mesélte Ingrid. Rose-nak ez nem volt teljesen új. A kisvárosokban gyorsan terjednek a pletykák, és ezzel Hexham városa sem volt máshogy. Rose már elsős korában megtudta az osztálytársaitól – akik mellesleg a legnagyobb pletykafészkek gyerekei voltak -, hogy mit gondolt a város az anyjáról, annak ellenére, hogy már évekkel azelőtt meghalt. Hogy fura volt. Bolond. És még hogy a halottakról nem illik rosszat mondani!

 - Ezt hogy érti? – a lányt mindig is érdekelte az ilyesmi pletykák eredete.

 - Ezt nem biztos, hogy Jeremy-nek is hallania kellene... – habozott Ingrid.

Rose Jeremy karja után kapott, és egymásba fűzte az ujjaikat, mielőtt a fiú akármit tehetett volna.

 - Azt már nem! – mondta határozottan. -  Ha Jer nincs, ki tudja, hol lennék én. Megérdemli, hogy ő is tudja az igazat.

Egy ideig farkasszemet nézett Ingriddel, ellenállt a nő pillantásának, amely mintha lyukat égetett volna a szemeibe. Végül Ingrid feladta.

 - Nem bánom! – mondta. - De Jeremy-nek meg kell ígérnie, hogy nem mondja el senkinek, amit most hallani fog.

Jeremy bólintott, bár nem értette, mire jó ez a titkolózás.

 - Rendben. Hallgatni fogok.

Ingrid elkapta a szemeit a fiúról, és többé tudomást sem vett róla. Rose arcát fürkészte bizonytalan pillantással. A lány látta, hogy a nő határozottsága megingott.

 - Nos, az a helyzet, hogy ez az egész... nagyon bonyolult – mondta Ingrid. - Ezt anyádnak kellett volna elmondania, de mivel ő nincs itt, rám hárul a feladat.  Ez most irtózatos baromságnak fog tűnni, de végig kell hallgatnod. Tudnod kell, hogy csakis a színtiszta igazságot fogod tőlem hallani...

A nő bocsánatkérő, szinte anyáskodó arckifejezést vett fel.

 - Rose, te más vagy, mint a többi ember... És nem csak a viselkedésedre és a gyerekkorodra gondolok... Az őseidtől súlyos örökséget kaptál. Mágiát... – mondta kedves, de mégis jéghideg hangon.

Rose-zal megfordult a világ.

- Tessék? - kérdezte hitetlenül. Ez az egész olyan nevetséges volt, olyan valószerűtlen. Ki akarta nevetni Ingrid elméletét, meg akarta vetni, de valahol legbelül, a csontjaiban érezte, hogy ez az igazság.  A tudata alatt kezdett megfogalmazódni egy gondolat, amelyet pár másodperc múlva meghallott Ingridtől.

 - Igen. Az őseid boszorkányok voltak. Csakúgy, mint én. És mint te.