2014. január 27., hétfő

11. fejezet

Sziasztok!
Hááát, jó rég volt fejezet... És nincs semmi különleges kifogásom se... Csak, hát volt pár bonyodalom, és nem szeretém részletezni...Na, szóval visszatértem, már minden rendben, igyekszem behozni az elmaradt dolgaimat :) 
Nem húzom tovább az időd, kedves olvasó :) Jó olvasást, és szép napot, hetet, hónapot (értsd: nem tudom, mikor lesz friss) kívánok neked :)
Meli :)

Jeremy egész délután Rose-zal maradt. A kanapén ücsörögtek, és némán néztek ki az ablakon, a lassacskán elhaló, gyenge napfényre. Jer meg sem próbálkozott beszélgetést kezdeményezni, inkább csak hagyta, hogy a lány hozzá bújva kisírja magát. Mintha csak valamiféle kapocs alakult volna ki kettőjük között, érezte, hogy a lánynak most csupán a jelenlétére van szüksége, a tudatra, hogy valaki mellette áll és minden körülmények között támogatja. Talán majd egyszer készen fog állni, hogy megbeszéljék a dolgokat, de egyelőre semmiképp sem volt még itt ennek az ideje…
De végül kénytelen volt magára hagynia a lányt, hogy visszaérjen a kollégiumba kapuzárás előtt. Rose az utolsó pillanatig halogatta a búcsúzás perceit, melyeknek végül úgy is be kellett következniük. A lánynak nagyon nem akarózott újra egyedül maradni a házban, a nyomasztó csendben rettegve összerezzenni minden nesz hallatán, minden árny megmoccanása után. Még érezte az fiú ölelésének melegét, fülében még ott csengtek az utolsó szavai „Holnap jövök. Vigyázz magadra!”. Aztán a bejárati ajtó túlságosan is valóságos csapódása törte meg a varázst. A tudat pengeként hasított a lelkébe: Egyedül maradt. Egyedül, ebben az elviselhetetlen, fojtogató, szinte már tapintható csendben. A lámpa nem búgott, s odakint elhalt a szél süvítése. Nem hallott óraketyegést – talán mert idelent minden óra digitális volt – sem más neszt, amelyre összpontosíthatott volna. Csengeni kezdett a füle. A halántéka fájdalmasan lüktetett, mintha valami ki akart volna törni belőle. Úgy érezte, ha még egy másodpercig el kell viselnie a csendet, bele fog őrülni.
Szándékosan nagy zajt csapva felrohant a szobájába, és miután kulcsra zárta az ajtót, a szükségesnél jóval nagyobb csörömpöléssel előszedte az első CD-t, amely a kezébe került, majd belevágta a lejátszóba. Megkönnyebbülés hullámai járták végig a testét, mikor a zene betöltötte a teret. Végre fellélegezhetett, és a nyomás is alábbhagyott a halántéka mögött. Hangosan nevetett magán, hogy képes volt ilyen kicsiség miatt is idegeskedni. Talán tényleg kezdek megőrülni…- gondolta magában.

Újra elővette a ládikót, és ezúttal habozás nélkül nyitotta ki, nem sokat időzött a díszes fedél csodálásával. Belelapozott Hope Leavey aktájába, mely a doboz legtetején hevert.

Tünetek: hallucinációk, hangulatingadozások, gyakori pánikrohamok, agresszivitás, ájulások

Diagnózis: pánikbetegség, továbbá valószínűleg skizofrénia

Jelentés: A lányt 1902. november 11-én vették fel az elmeosztályra, miután egyre gyakrabban jelentkeztek a hallucinációi. Ha egy pillanatra sötétben találja magát, vörös szemű szörnyekről kiáltozik, és gyakran elveszti a kontrollt a tettei felett.

Rose szeme előtt elmosódtak a betűk.

Gyógyszeres kezelés… Zárt elmeosztály… A lány ön- és közveszélyes…
 A halál körülményei: öngyilkosság – egy tőrrel elmetszette a saját torkát…

Az akta kicsúszott a lány dermedt ujjai közül, s hangtalanul visszaesett az iratkupac tetejére. A gondolatai örvénylettek, kergetőztek az agyában. Lehetetlenség lett volna bármelyiket elkapnia, hogy belekapaszkodhasson, és mélyebben elgondolkodhasson rajta. Az érzékei teljesen eltompultak, úgy érezte, mintha kiszállt volna a világ történéseiből, s mintha csupán kísértetként nézné önmagát, az ágyon ülő, mozdulatlanná dermedt alakját, miközben a lelkéből újabb és újabb darabok szakadnak ki. NEM! – rázta meg a fejét, próbálván elkergetni az aggasztó gondolatokat. - Nem törhet össze!
Inkább folytatta a doboz tartalmának átnézését. A sok hivatalosnak tűnő paksaméta alatt - melyeket már inkább meg sem nézett, félelmében, hogy még milyen információk birtokába juthat - egy réginek tűnő, bőrkötéses kapcsos könyvet talált. Egy napló.
Tétován végigsimított a díszes borítón, mintha attól félne, hogy az ujjai alatt bármely pillanatban szétmállhat. Az első oldalon a tulajdonos neve és egy dátum állt.

Emily Leavey, 1902

Rose óvatosan továbblapozott az első bejegyzéshez.

1902. május 12.

Ma voltam a városban Hope-nak gyógyszerért. Az állapota rohamosan romlik, az orvosok tanácstalanok. Én is az vagyok. De anyánkkal ellentétben én nem adtam fel a reményt. Mert muszáj lennie valaminek, gyógyszernek, kezelésnek, vagy bármi másnak, ami segít rajta. Tudom. Érzem. És míg van remény, talán még utána is, én az utolsó pillanatig kitartok a keresésében.
A gyógyszertárban már mindennapi vendégként üdvözölt Nelly, a fiatal elárusítónő, mellesleg a tulaj egyetlen leánya.
Hazafelé menet viszont elég érdekesen alakultak az események. A főtéren összefutottam az asszonnyal, akiről a városiak azt beszélik, boszorkány. Szó nélkül el akartam kerülni, ő azonban az utamba állt.
- Hát bekövetkezett, ugye? – kérdezte. Vállamra tette a kezét, s mikor a szemembe nézett, egy pillanatra én is hittem a városi pletykáknak. A fény, mely az íriszeiben csillogott nem lehetett természetes…
Próbáltam lerázni magamról a karját, de egyre erősebben kapaszkodott belém. Nem értettem, miről beszél, de nem is akartam… Azt kívántam, bár lennék már otthon.
 - Az átok – mondta végül vészjósló hangon. Nem hittem a fülemnek. Eddig is tudtam, hogy a családunkat elátkozottakként emlegetik a városban. De az anyám már kiskoromban elmagyarázta, hogy ezt csupán apám rosszakarói terjesztették el. Egészen addig a pillanatig nem is foglalkoztam a mendemondákkal…
 - Nézze, asszonyom, én nem értem, miről beszél… - motyogtam, bár magam is tudtam, hogy hazudok. – Kérem, engedjen utamra... A húgom nagyon beteg, s minél hamarabb el kell vinnem neki a gyógyszereit.
 - Te is tudod, leányom, hogy a gyógyszerek nem segítenek rajta. A húgod nem beteg. A családodon ülő átok kiválasztotta magának. – Átható, méregzöld pillantásával vizslatta az arcom, s úgy éreztem, tekintetével a lelkemben kutakodik.
 - Nem igaz! – kiáltottam, szemembe könnyek gyűltek. Tekintetem a földre szegeztem, nem bírtam elviselni, hogy továbbra is a szemembe nézzen, megbabonázzon. Még magamnak sem lettem volna hajlandó beismerni, hogy az asszonynak esetleg igaza lehet… - Hope-nak meg van zavarodva az elméje. Gyógyszerekre van szüksége…
 - Az a gyermek nem fogja megérni a tizennegyedik életévét, ha így fog folytatódik – markolta meg az asszony még erősebben a vállam.
 Felnyögtem a szorítás okozta fájdalomtól.
 - Hagyjon! – kiáltottam fel, s egy határozott rántással kiszabadultam vékony, de ennek ellenére rendkívül erős ujjai szorításából.
 - Várj! – kiáltott rám.
Sarkon fordultam, minél gyorsabban el akartam menekülni a boszorkány elől. Ő azonban nem adta fel. Elkapta a bal karom, jéghideg ujjai áttörhetetlen bilincsként kulcsolódtak a csuklómra. Másik kezével az oldalán lógó batyuban kutakodott, és pár pillanat múlva egy bőrzsinegen függő, fémmedált vett elő. A szimbólummal, melyet ábrázolt, már találkoztam azelőtt – anyám vallásos könyveiben egész fejezetek voltak szentelve annak, hogy az olvasót óva intsék bármilyen vele kapcsolatos dologtól. A pentagramma az ördög jelképe. Évekig ezt sulykolta belém anyám. De valahogy sosem hittem neki teljesen.
 - Ezt add oda a húgodnak. Részleges védelmet nyújt a démonok, s a fekete mágia ellen. De csak akkor hatásos, ha ő is küzd ellenük – mondta az asszony. Tekintetében most először láttam együttérzést, sőt talán egy kis jószándékot.
A tenyerembe nyomta a medált, és rázárta az ujjaimat. Aztán elengedte a csuklómat.
- Köszönöm… - suttogtam. Az ellenszenv, melyet eleinte éreztem iránta, elpárolgott.
 - Isten véled, leányom! Vigyázz a húgodra! És magadra is – mondta elköszönésül, mielőtt még alaposabban meghálálhattam volna. Aztán hátat fordított, magamra hagyott a téren. Annak ellenére, hogy több tucat ember vett körül, az egyedüllétet erőteljesebben éreztem, mint eddig bármikor. Ezeket az embereket nem érdekelte a tragédia, melyet a családunk átélt, nem akartak segíteni – ők csak azért kísérték figyelemmel, mit teszek, hogy amint hátat fordítok, elkezdhessék terjeszteni a rosszindulatú pletykákat az idősebb Leavey lányról, aki egy boszorkánnyal szövetkezik... Emelt fővel végigsétáltam a téren, s utána ki a városból. A város népe megvetéssel nézett rám, a hátam mögött összesúgtak, s újra útjára indult a szóbeszéd a családomat sújtó átokról..

Mire hazaértem, anyám már várt a konyhában. Arca zaklatott volt, szemei vörösek a sírástól.
 - Emily, leányom! Hát hazatértél! – hangja harmatgyenge, mégis rögtön kihallottam belőle a megkönnyebbülést.
 - Igen, anyám. Hope hogy van? – kérdeztem rögtön.
 - Nagyon rosszul, Emily… Odabent van a szobájában, s nem enged be magához… sötét lényekről beszélt, s mikor a közelébe akartam menni, rám támadott… - hadarta kétségbeesetten anya.
Mielőtt még válaszolhattam volna, Hope szobájából sikoltás hallatszott, utána pedig elfúló zokogás hangjai szűrődtek át az ajtón.
Anyám rögtön felpattant, de én megállítottam.
 - Hagyd! Majd én – mondtam s elindultam az ajtó felé.
Amikor beléptem a szobába, hatalmas rendetlenség fogadott. A székek felforgatva, a függönyök leszaggatva, az íróasztalról minden a földre söpörve… És az egyik sarokban, az utolsóban, ahová még elért a lenyugvó nap fénye, ott kuporgott Hope. Aprócska, megtört alakja rázkódott a zokogástól, s a félelemtől.
Mikor a közelébe értem, felemelte a fejét, rám nézett élénk türkiz szemeivel. Ó, mily sokszor láttam én ezeket a szemeket a kíváncsiságtól vagy az örömtől csillogni, a boldog múltban, mikor még mindketten csupán gondtalan kisleányok voltunk. De most a játékos csillogást a rettegés, a téboly szikrái váltották fel, melyek itt-ott felvillantak homályos tekintetében. Annyira törékenynek, gyámoltalannak tűnt… Oda akartam menni hozzá, átölelni, s a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz…
De a következő pillanatban oldalra kapta a fejét, rémülten felkiáltott, s rám vetette magát. Éreztem, amint körmei végigszántanak a nyakamon, felhasítják a bőrt a kulcscsontom felett, s nyomukban éles, égető fájdalom indult útnak. Végül sikerült lefognom, védelmezőn átöleltem a testét, vékony, hideg karjait az oldalának szegezve.
 - Csss… Hope, csak én vagyok! Ne félj, hugi – suttogtam. – Nem bántalak. – Éreztem, ahogy lassacskán lenyugszik, izmai ellazulnak. Az arcomba nézett, s ezúttal felismertem pillantásában a régi Hope-ot, az én kishúgomat.
 - Emily? – motyogta elhaló hangon. – Mi történt?
Kiszabadította az egyik karját, és megérintette a sebet a nyakamon. Amikor visszahúzta a kezét, ujjai vörösek voltak a vértől.
 - Mit tettem? – suttogta üveges tekintettel. – Én… én… annyira sajnálom! Nem akartalak bántani... Szörnyeteg vagyok.
 - Nem vagy az – mondtam, miközben végigsimítottam könnyáztatta arcán.
 - Kérlek, ne haragudj rám – zokogta. – Én… annyira félek… Nem akarok senkit bántani… Nem akarom ezt…
Védelmezőn magamhoz öleltem, ujjaimmal végigsimítottam ébenfekete, selymes haján.
 - Nem kell félned! – súgtam a fülébe. - Míg én itt vagyok, és vigyázok rád, nem eshet bajod – vigasztaltam, s abban a pillanatban igaznak is éreztem a szavaimat.
 - Köszönöm.
 - Hoztam neked valamit a városból – mondtam, miután elengedtem az ölelésemből. Elővettem a medált, amelyet az öregasszonytól kaptam, és Hope tenyerébe pottyantottam. Rögtön nézegetni kezdte, ujjai közt forgatta az ezüst pentagrammát.
 - Mit jelképez? – kérdezte, s szemében felcsillant a régről oly jól ismert kíváncsiság apró, tompa szikrája.
 - A védelmet, tisztaságot – hallottam a hátam mögül egy tétova hangot. Összerezzentem, de utána megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy csupán Annabelle az, a szobalányunk. Mindketten meglepődve néztünk az apró termetű, fekete bőrű lányra.
 - A pentagramma egy mágikus szimbólum. A fehér mágiát jelképezi, rendkívül erős védőszimbólum – mondta a szobalány. – A hiedelemmel ellentétben semmi köze az ördöghöz, hacsak nem fordított. Hope-nak jót fog tenni, mert bármi is üldözi őt, az erő, amely benne lakozik segít távol tartani. De nem ajánlom, hogy anyátoknak megmutassátok. Őt túlságosan elvakítja a tudatlanság fátyla, melyet az egyház vont az emberek szeme elé.
Mielőtt még bármit kérdezhettünk volna, Annabelle elhagyta a szobát.


Hope, miután megígérte, hogy nem mutatja senkinek a medált, lefeküdt aludni. Megkért, hogy énekeljek neki – pedig ilyet már évek óta nem tett. Úgy éreztem, most tényleg minden rendbe jöhet…

U. I.: Örülnék pár visszajelzésnek, szóval, ha időd engedi, kérlek hagyj véleményt :)

3 megjegyzés:

  1. Szia Meli !
    nagyon tetszik a blogod és a történetet egyszerűen imádom :)
    csak így tovább és minél előbb légyszi hozd a kövit:)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa :)
      Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszik :))
      Igyekszem minél hamarabb hozni a következőt :) és amint kicsit több időm lesz az írásra és rendeződnek a dolgaim, gyakrabban lesz fejezet :)

      Törlés