5. Fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet, amelyet már az új béta, Zuzu herceg segített kijavítani. Jó olvasást!

Rose próbált küzdeni az őt visszatartó karokkal, kapálózott, rugdosott, karmolt, de mindhiába. Mintha a támadójának nem is lenne teste. Pár perc reménytelen küzdelem után kimerülten, fájó végtagokkal kénytelen volt beismerni, hogy semmi esélye. A rémület, mintha jéghideg folyadék lenne, úgy áradt szét a lány testében. Már-már kezdett belenyugodni, hogy nem szabadulhat, amikor az életösztöne újra előtört: olyan erősen vetődött előre, hogy sikerült kiszabadulnia a szorításból. A lendülettől pár lépést még előrebotladozott és éppen szemben találta magát a folyosó alján levő nagy, keretes tükörrel. A saját tükörképe mögött megpillantotta az üldözőjét. Emberi alak volt, bár az egész teste füstszerű masszából állt. De nem ez volt benne a legrémisztőbb, hanem a szemei, amelyek vörösen izzottak, mintha lángolnának. Rose halálra rémült. Levegőért kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a lénytől.  Megpróbált elfutni, de a lény mellette termett és újra elkapta – ezúttal a nyakánál. A lány legbelül a lelkében úgy érezte, mintha jeges vízbe merült volna, amely egyre csak húzza lefelé a feneketlen mélységbe. Próbálta leküzdeni az érzést, feljutni a felszínre, de mindhiába – minél jobban erőlködött, annál inkább beszippantotta a képzeletbeli sodrás. Az őt fojtogató karoktól még sikítani sem tudott. Szorosan behunyta a szemét, és azt kívánta, bár lenne már mindennek vége.

Hirtelen fény öntötte el a folyosót. A sötét lény a semmibe veszett. Elpárolgott. Rose végre újra levegőhöz jutott. A hátát a falnak döntve lecsúszott a földre és hálásan felzokogott. Az arcát reszkető kezeibe temette. A megkönnyebbülés, amelyet érzett nem volt viszonyítható semmihez. A lény, amely megtámadta – bármi is volt az -, nyilvánvalóan csak sötétben létezhet.

De ki kapcsolta fel a villanyt? Van még valaki a házban? Rose rémülten nézett körül és megpillantotta Greget, ahogy épp feléje rohant.

 - Rosemary? Mi történt? – kérdezte rémülten a férfi, miközben letérdelt a még mindig zokogó lány mellé. Rose könnyektől csíkozott arccal a férfi szemébe nézett. Greg arcáról lerítt az értetlenséggel vegyített aggodalom. Nyilván meghallotta, hogy a lány sikított, de nem látta, mi ijesztette meg.

 - Nem tudom. Valami… el akart kapni – motyogta a lány akadozó lélegzettel, amikor végre szóhoz bírt jutni a sírástól. – Félek. Úgy félek. – Még akart valamit mondani, de a hangja remegő, csukladozó nyöszörgésbe ment át.

Greg magához ölelte rémült unokahúgát és megnyugtatóan simogatta a hátát. Rose a vállának támasztotta a homlokát és próbált valamelyest lehiggadni. Amikor a lány lenyugodott egy kissé, Greg segített neki felállni és lekísérte a nappaliba, ahol leültette a fotelbe és egy csésze tea mellett megpróbálta kiszedni belőle, hogy mi is történt valójában.

 - Délután elaludtam és amikor felébredtem, már sötét volt és nem volt felkapcsolva a villany. Hangokat hallottam… mintha valaki lett volna a házban rajtam kívül. Azt hittem, betörő. Kimentem a szobából, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs itt senki. – Rose hangja még mindig remegett az előbb átélt sokktól.

 - Én zörögtem odalent – vallotta be Greg. – Azt hittem, alszol és nem akartalak felébreszteni azzal, hogy nagyobb zajt csapok. Éppen elindultam felfelé, amikor meghallottam, hogy sikítasz. Aztán felkapcsoltam a világítást. Mi történt?

 - El akart kapni…. – suttogta Rose. A pánik fojtogató gombócot növesztett a torkába. Nem tudott megszabadulni a tudattól, hogy a lény lehet, hogy ott vár rá a ház egy sötét zugában.

 - El akart kapni? – ismételte Greg. – Mégis mi?

 - Nem tudom. Fekete volt és úgy nézett ki, mintha füstből lenne. Pirosak voltak szemei…

 - Ez hülyeség! Én nem láttam semmit – mondta a férfi.

 - Amikor felkapcsoltad a lámpát akkor… elpárolgott – Rose próbálta leküzdeni az újra rá törő szorongást. Nyelt egyet.

 - Az én házam száz százalékosan kísértetmentes! – Greg megpróbálta elviccelni a dolgot, de ebben a helyzetben nem segített a humora.

- De én láttam. Ne nézz bolondnak, mert nem vagyok az! – kiáltott fel a lány.

A nagybátyja csitítóan Rose vállára tette a kezét. Nem akarta még több stressznek kitenni a lányt.

 - Nem mondom, hogy bolond vagy. Talán csak túl sokat vagy egyedül és…

 - Az a lény valódi volt! Meg akart fojtani! – Rose teljesen kikelt magából.

Greg felsóhajtott.

 - Oké. Elhiszem, hogy láttál valamit. Különben nem lennél így megrémülve. – Zavartan megvakargatta a fejét és próbált valami biztatót mondani. - Próbálj felkapcsolt lámpánál aludni, vagy nem tudom…

Rose nem hitt neki. Tudta, hogy valójában nem hiszi el, amit mond, csak próbálja őt megnyugtatni. Tudta, hogy ezzel egyedül kell megküzdenie. De nem most.

A lány kiitta az utolsó csepp teát is, aztán visszatette a bögrét az asztalra. Aztán csak ült, felhúzott lábakkal és üres szemmel meredt maga elé. Az arca még a szokásosnál is sápadtabb volt, pillantása zavaros, élettelen. A pár perccel azelőtti események újra és újra végigpörögtek az agyában, mint valami véget nem érő film. Amikor már egy ideje csendben volt, úgy nézett ki, hogy rendben lesz, de aztán legyűrte egy újabb pánikroham. Izzadni kezdett a tenyere és az egész testében reszketett. A szíve heves vágtába kezdett, vadul pumpálva az adrenalint az ereiben. Újra zokogni kezdett. Gregnek sok időbe telt, míg meg tudta nyugtatni a lányt. Akkor egy ideig újra csak meredten bámult maga elé, de amint eszébe jutott a lény vörös szeme, újabb pánikroham kerítette hatalmába. És ez így ismétlődött, ki tudja, hányszor. Pár óra múlva, amikor Rose teste már felemésztette az összes rendelkezésére álló adrenalint, a lány nyugtalan álomba merült. De még álmában is reszketett és csapkodott. Greg nagy nehezen felcipelte Rose ernyedt testét a szobájába és miután felkapcsolta a villanyt, magára hagyta a lányt.

 - Basszus, nem tudtam, mit tegyek! Mit kellett volna tennem, John, na mit? – Rose arra ébredt, hogy Greg az apjával veszekszik telefonon. A lány felült az ágyon és a fülét a falhoz tapasztva hallgatózott. Greg valószínűleg beszámolt az apjának az este történtekről.

 - Nekem ez nem megy! Nem tudlak mindenben helyettesíteni! - a nagybátyja hangjából csak úgy sütött a kétségbeesés. Egy ideig csend volt, amíg Rose apja beszélt.

 - Az isten szerelmére, te vagy az apja! – üvöltötte Greg.

Megint csend. Aztán Greg kissé enyhébb hangnemre váltott.

 - Jonathan, kérlek! Gyere haza! Próbálj neki segíteni! Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti… - a beszélgetés innentől egy átlagos mindennapi telefonhívássá vált. Greg mindenre csak azt válaszolta, hogy „jó” meg hogy „rendben”.

Rose egy idő után már nem tudott odafigyelni a beszélgetésükre a rá törő fájdalomhullámtól. Könnyek szöktek a szemébe. Most már az apja is azt hiszi, hogy megbolondult. Újra és újra hallotta Greg kétségbeesett hangját: Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti. Úgy érezte, mintha valami be akarná szippantani. Nem, nem is beszippantani, inkább darabokra szaggatni. Mi van, ha Gregnek igaza van? Tényleg képes lenne megbolondulni? Nem, valószínűleg nem. De nagyon fájt, hogy tudta, mások – a saját tulajdon apja - ezt gondolják róla. Nem kellett volna Gregnek elmesélnie, mit látott.  Ki kellett volna találnia valami hazugságot. Akkor minden rendben lenne. Soha többé nem tehet ilyet. Erősnek kell lennie. Itt, az ágyában, hajnali kettőkor Rose megfogadta, hogy erős lesz. Nem lesz többé az a félős kislány, aki eddig volt. Ha legközelebb valami rossz történik, szembenéz vele. És legfőképpen nem mondja el Gregnek, bármennyire is fél. Hisz ezt mondta a lány az álmában is. Hogy szembe kell néznie a sorsával, különben felemészti. 

:D

Sziasztok! A következő fejezet már úton van, de nem emiatt írok. Szükségem lenne valakire, aki átolvassa és esetleg kijavítja a fejezeteimet, ugyanis ez így egyedül elég nehéz. Ezért úgy döntöttem, felveszek magam mellé egy béta-szerkesztőt. Ha valakit érdekelne, írjon komit a bejegyzés alá, vagy az e-mail címemre (meli.moon.xoxo@gmail.com) vagy esetleg facebookon keresztül.

4. Fejezet

Hali! Nagyon sajnálom, hogy ennyi késtem a fejezettel, de remélem ezt kárpótolni tudom azzal, hogy ez a rész - szerintem legalábbis  - magamhoz képest jól sikerült. Köszönöm a komikat és a pipákat az előző részhez, remélem most is megörvendeztettek pár véleménnyel. A következő fejezetet illetően nem ígérek semmit, mert még az lesz a vége, hogy megint csalódást okozok. 

Jó olvasást! 

Meli

 - Miattam lógsz a suliból? – kérdezte Rose felvont szemöldökkel. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Jeremy tényleg itt van.

 - Aha. Nem nagy ügy – vonta meg a vállát a fiú.

 - És miért is vagy itt? – kérdezte Rose. Aztán pár pillanat múlva rájött, hogy nem éppen ez lett volna a megfelelő válasz. Remélte, hogy Jeremy nem fog megsértődni. – Nem mintha zavarnál, vagy valami… - Hirtelen nagyon fontos lett neki a szőnyeg mintája.

 - Bocsánatot szeretnék kérni a… múltkori miatt. Nem kellett volna olyan tolakodónak lennem…

Rose abbahagyta a padló fixírozását és Jeremy szemébe nézett. Felsóhajtott.

 - Semmi gond. Igazad volt – ismerte be.

 - De azért nem kellett volna rád erőltetnem a véleményemet. Tudom, hogy nehéz lehet neked…

 - Nem haragszom. Szerintem felejtsük el az egészet, oké? – ajánlotta fel a lány. Semmi kedve nem volt tovább feszegetni a témát. Jeremy nem haragszik rá, ő sem haragszik Jeremy-re. Mit kell ezt még bonyolítani?

 - Ahogy akarod. De barátok vagyunk, ugye?

 - Barátok – bólintott Rose és küldött egy bátorító mosolyt a fiú felé. Örült, hogy tisztázták a dolgot, mivel tényleg kedvelte a fiút.

Jeremy bizonytalanul visszamosolygott a lányra. Nem merte feltenni a fejében megfogalmazódott kérdéseket, mivel tudta, hogy Rose belé vetett bizalma még igencsak ingatag.

 - Nézd, tudom, hogy most kérdezni akarsz valamit a... ööö… betegségemről. De… adj nekem egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat… Ígérem, később elmagyarázom. – Tényleg időre volt szüksége. Nem tudta elképzelni, hogy most rögtön kitálaljon Jeremy-nek mindenről. Nem arról volt szó, hogy nem bízott meg a fiúban, de össze kellett szednie a gondolatait. Ki kellett találnia, milyen módon közölje vele az információkat.

 - Mondjuk holnap? – kérdezte Jeremy, de amikor meglátta Rose bizonytalan arckifejezését, hozzátette: - Vagy lehet máskor is…

 - Nem! A holnap jó lesz – vágta rá szinte rögtön Rose. Egy nap éppen elég arra, hogy átgondolja, mit mond el a fiúnak és mit nem. Viszont nem lesz ideje kihátrálnia a dologból. Mert akármennyire is akarta kideríteni az ájulásai okát, tudta, hogy ha lenne ideje tétovázni, végül bepánikolna és lefújná az egészet.

 - Holnap délután háromkor találkozhatunk a Coffee Bar-ban? – ajánlotta fel Jer. A Coffee Bar nagyon népszerű volt az itteni középiskolások körében, és nemcsak azért, mert közel volt a hexhami gimnáziumhoz, hanem azért is, mert a tulaj megengedte, hogy minden pénteken felléphessenek a helyi gimisek együttesei. Voltak köztük totál bénák, de néhányan egész tűrhetően játszottak. Jeremy már csak a hangulata miatt szerette az a helyet.

 - Benne vagyok – mondta Rose. Tavaly már párszor járt abban a kávézóban a barátnőivel. Emlékezett, hogy isteni forró csokit készítettek ott. De az úgynevezett barátnői rögtön cserbenhagyták, miután Rose magántanuló lett, és azóta nem is volt a kávézóban.

 - Na, én húztam vissza a suliba. Nem akarok elkésni a második óráról is – mondta Jeremy, miután pár pillanatig némán ácsorogtak a nappaliban.

 - Jaj, persze. Menj csak. Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. Várj! Elkérhetném a telefonszámodat? Csak, hogy ha holnap valami közbejönne, akkor tudjalak értesíteni.

Rose odaadta a telefonját a fiúnak, és megvárta, amíg az bepötyögi a számát. Miután Jeremy visszaadta a mobilt, Rose elkísérte az ajtóig.

 - Akkor holnap – mosolyodott el a fiú.

 - Jó-jó. Szia!

Rose már éppen be akart menni, amikor szárnycsapkodást hallott a feje felől. Megfordult és meglátta a baglyot, amint a házuk előtt fa egyik alsóbb ágán ült és kíváncsian tanulmányozta a lányt.

 - Szia! – mosolygott a madárra. A bagoly továbbra is áthatóan nézett Rose-ra. Amikor elkezdte ide-oda forgatni busa fejét, mintha minden szögből alaposan meg akarná őt figyelni, Rose felnevetett. A bagoly nem ijedt meg, ugyan miért is tenné? Ha bántani akarta volna, akár maradandó, súlyos sérüléseket is okozhatott volna a lánynak. De nem támadta meg, inkább sértődötten felborzolta a tollait.

Miután Jeremy bekanyarodott Rose-ék utcája végén, eszébe jutott, hogy a második órája angol. Basszus! Be kell érnie becsengetés előtt. Az angolt az igazgatónő tanította, aki még Jeremy-nek sem nézte el a késést. Az volt a szabály, hogy aki késik, annak felelnie kell, mégpedig abból a tananyagból, amelyet az igazgatónő megad neki. Nem beszélve arról, hogy még igazolatlan órát is kap. Röviden: jó lesz, ha szedi a lábát.

 - Hú, haver! Mázlid van, hogy beértél! – veregette meg Jeremy vállát az egyik haverja, Tyler. Tyler az A osztályba járt, Jeremy pedig B-s volt. – Mrs. Knight bal lábbal kelt fel. – Az A-soknak első órában volt angoljuk, így Jeremy mindig első kézből kaphatta az infókat az igazgatónő közérzetéről.

 - Mikor nem azzal kel fel?

 - Kettest adott az írásbelimre! Pedig annyit tanultam rá!

 - Aha – válaszolt Jeremy. Tyler-nél éppenséggel csoda volt, ha valamiből kettest kapott. A csengő fülsértő visítása megszakította a társalgásukat. Jer futólépésben elindult az angolterem felé. Még épp idejében ért oda, ugyanis a tanárnő fél perccel később belépett a tanterembe és megkezdte a szokásos unalmas óráját. Jeremy úgy helyezkedett el, hogy az előtte ülő nagydarab srác tökéletesen eltakarja. Így legalább nyugodtan a gondolataiba merülhetett az óra alatt, nem kellett félnie attól, hogy Mrs. Knight felszólítja.

***

Rose éppen a szobájában olvasott, amikor a földszinten követelőzően csörögni kezdett a telefon. Am lánynak semmi kedve nem volt lemenni, hogy felvegye. Ha valaki valami fontosat akart, akkor újra hívni fog - gondolta. De aztán mégis úgy döntött, hogy felveszi. Hátha az apja telefonál. Leszaladt a lépcsőn a nappaliba és felkapta a még mindig csörgő telefont.

 - Halló! – szólt bele. Remélte, hogy legalább valaki olyan telefonált, aki miatt megérte lemásznia a lépcsőn.

 - Szia, hugi!

 - Lea? – kérdezte Rose elképedve. A nővére régebben naponta felhívta őket, de mostanában már nagyon régen nem telefonált. – Mizújs? Hogy megy a tanulás?

 - Elég jól. Te, figyelj, nem hallottál mostanában apuról?

 - Nem. Már elég rég nem beszéltem vele. A szeptemberi látogatása óta nem jött haza. Kábé egy hete telefonált, de azóta nem jelentkezett – magyarázta Rose.

 - Ó. Remélem, nem esett valami baja. És te hogy vagy?

 - Megvagyok.

 - Hogy állsz a fiúkkal? Van valaki említésre méltó? – faggatózott Lea.

 - Hát… Nem tudom. Van itt egy srác, aki számításba jöhetne…

 - Na! Az szuper! Hány éves? Hogy néz ki? Mesélj róla!

Lea egyetlen rossz tulajdonsága az volt, hogy néha nagyon rá tudott izgulni a dolgokra, túl nagy jelentőséget adva nekik.

 - Jeremy-nek hívják és tizenöt éves. Pár hete ismerkedtünk meg, de csak barátok vagyunk – mondta Rose. Aztán nagyjából leírta Jeremy kinézetét.

 - Korosztályban tökéletes. Az szerint, amit mondtál, nyilvánvalóan jól néz ki – sorolta Lea. Rose szinte látta maga előtt, ahogy a nővére az ujján számolja a szempontokat. - Miért nem hívod el valahová?

 - Már meghívott a kávézóba… Bár nem tudom, az randinak tekinthető-e. Egy fontos dologról akar velem beszélgetni – Rose nem akart Leának beszélni a betegségéről. A családjából csak az apja tudott róla.

 - Persze, hogy randinak tekinthető. Bármilyen indokkal is hívott meg, igenis vedd úgy, hogy randira hívott. Tehát okvetlenül valami csinos ruhát vegyél fel.

 - Ha te mondod…

Aztán még vagy fél órát beszélgettek mindenféléről. Lea tanácsokkal dobálózott a fiúkról és a suliról és valószínűleg mindenről, ami az eszébe jutott. Megbeszélték azt is, hogy Lea decemberben végre hazajön pár hétre. Egyikük se nagyon akarta lerakni a telefont. Rose örült, hogy végre hallhatja nővére hangját. De végül, amikor már minden témát kiveséztek, Lea a sok tanulnivalójára hagyatkozva letette. Rose visszament a szobájába és elnyúlt az ágyán. Elgondolkozott azon, amit a nővére mondott neki a fiúkkal kapcsolatban. Vajon Jeremy tényleg randira hívta meg? Vagy csak amolyan baráti találkára? Nem tudta eldönteni. Egyrészt, most, hogy visszapörgette az agyában a ma reggeli eseményeket, biztos volt benne, hogy a fiú flörtölt vele. Másrészt viszont hihetetlennek tűnt, hogy ő, a különc kis csodabogár tetszene valakinek. Na, mindegy, idővel majd kialakul valami – gondolta. Újra elővette a könyvét és igyekezett odafigyelni arra, amit olvas.

Rose az erdőben sétált. A csendes éjszaka hangjait csak a léptei halk nesze törte meg. Bár koromsötét volt, mégis tudta, hova kell mennie. Olyan magabiztosan lépdelt az esőtől csúszós avaron, mintha fényes nappal lenne, mégse botlott meg a kiálló gyökerekben. Csak ment, egyenesen előre, valami titokzatos ösztön által vezérelve. Az erdő most inkább nyugodtnak és békésnek volt mondható, semmint félelmetesnek. A távolból néha baglyok és más éjjeli állatok hangjait lehetett hallani. Rose becsukta a szemét és úgy ment tovább. A többi érzékére és az ösztönre hagyatkozott, amely idáig vezette. A lágy szellőben érezni lehetett az avar és az örökzöldek jellegzetes, erős illatát. Eszébe jutottak az esték a régi házukban, amit pár éve adtak el, mielőtt az apja visszatért volna a katonasághoz. A ház hátsó verandája mögött rögtön az erdő húzódott. Néha, az enyhébb őszi éjszakákon kint szokott ücsörögni a verandán és nézni a csillagokat. Az apja szerin kora ősszel volt a legszebb az éjszakai égbolt. Rose nem látott különbséget az ősz és a többi évszak között, számára a csillagos ég mindig ugyanolyan szép volt.

Még pár percig kóborolt a fák között, mintha egy hangot követett volna. Aztán megállt. Amikor kinyitotta a szemét döbbenten vette észre a helyet, ahova került. Egy tisztáson állt, egy kopasz folton az erdőben. Sötét alakok vették körül. Talán sziklák? Nem, ahhoz túl szögletesek voltak. Aztán hirtelen a hold áttört a felhőkön, megvilágítva a tisztást. A furcsa alakok, amelyeket az előbb sziklának nézett, keresztek voltak. Sírkövek. Rose alaposabban körülnézett. Több száz kereszt alakú sírkő vette körül. A régi temető! – jutott eszébe. A sírkövek körül sötét árnyakat látott, amelyek kissé emlékeztettek emberi alakokra. Az egész helyet a halál sűrű, fojtogató aurája vette körül. Rose levegőért kapkodva kutatott egy menekülési útvonal után. Az ösztön, amely eddig vezérelte hirtelen eltűnt. És most ott állt kiszolgáltatottan egy kísértetjárta temető közepén. Az árnyak közül egy némileg kivehetőbb alak vált ki. Egy szőke hajú fiatal lány. Rose hátrált pár lépést, de aztán valami megakadályozta a menekülésben. Érezte a hátához simuló hűvös követ. Megfordulva megállapította, hogy egy kripta falának ütközött. Aztán ráébredt, mekkora ostobaságot tett. Hátat fordított a veszélynek. Újra szembefordult a kísértetlánnyal, akitől már csak pár lépés választotta el.

 - Ki vagy? – kérdezte Rose reszketeg hangon. A térdei olyannyira remegtek, hogy csodálkozott, hogy egyáltalán állva tud maradni.

 - Ha nem nézel szembe a sorsoddal, felemészt a végzeted! – suttogta a kísértet. A szőke lány háta mögött egy csomó sötétszürke árny gyűlt össze. Egy kar nyúlt Rose felé az alakok felől. Rose a hátát a falnak szorítva megkerülte a kriptát. Mielőtt azonban futásnak eredt volna az erdő felé, észrevett egy ragyogó, aranyozott feliratot a kripta ajtaja felett:

LEAVEY CSALÁD.

Rose levegőért kapkodva ült fel az ágyán. Még reszketett az álom hatásától. A szíve hevesen dobogott. Csak arra tudott gondolni, hogy ez a rémálom más volt, mint azok, amelyek már hónapok óta néha-néha előjöttek. Azok az álmok csak az aggodalom és az idegesség szüleményei voltak. A mostaniban viszont Rose látni vélte a jövőjét. Nem! Nem szabad ezt gondolnia! Minden rendben lesz! Megrázta a fejét, mintha így meg tudna szabadulni az álomtól. De a gondolatai továbbra is szerteszét csapongtak, mint a riadt madarak.

Hirtelen halk zajra lett figyelmes. Mintha nagyon óvatosan becsuktak volna egy ajtót. Biztos csak Greg – gondolta. De Greg általában hangosabb zajt szokott csapni, amikor hazajön. Rose nem hallotta a jellegzetes csoszogást sem, ahogy a nagybátyja feljön az emeleti szobájába. Már kezdte azt hinni, csak képzelte az egészet, amikor újabb hangot hallott: halk nyikorgást, ahogy a lépcsők felnyögtek a rájuk nehezedő súlytól. Akárki is van a házban, közeledik Rose szobájához. A lány lecsusszant az ágyáról és a lehető legkisebb zajt csapva kiosont a szobájából. Az egész házban félhomály uralkodott, mivel Rose-nak még nem volt ideje felkapcsolni a villanyt. A szíve vadul verte a bordáit, mintha ki akarna törni a mellkasából. A testében szétáradó adrenalin kiélesítette az érzékeit, ezzel valahogy valószerűtlenné téve a jelenetet. A lány a folyosón tétovázva megállt. Most merre? Nem tudta, hol tartózkodik a házban levő ismeretlen. Hallgatózott. Úgy érezte, a leghangosabb zaj a házban a szíve vad dobolása. De aztán más hangra is figyelmes lett: halk lélegzetvételek. Kényszerítenie kellett magát, hogy továbbra is összpontosítani tudjon. Egy ideig észre sem vette, hogy az egész testében remeg. Akárki is van a házban, már az emeleten jár. Rose le akart rohanni a lépcsőn, át a nappalin, aztán ki az utcára. Újabb lépteket hallott, közvetlenül a háta mögül. És akkor hirtelen erős karok fonódtak a dereka köré, megfosztva a lányt a menekülés utolsó esélyétől. Bár tudta, hogy úgysem hallja meg senki, felsikoltott. 

Díjeső

Helló, emberek! Visszatértem közétek!
Tegnap sikeresen hazaérkeztem a síkirándulásról és lám, mi vár rám - két újabb díj  :)
És újult erővel látok hozzá az új fejezet írásához, amelyet remélem sikerül felraknom a jövő hét végéig.
Most jöjjenek a díjak:

Ezt a díjat köszönöm szépen majának :)

Szabályok:

1. Tedd ki a blogodra!

2. Írj öt dolgot magadról!

3. Válaszolj azokra a kérdésekre, amelyeket feltettek neked!

4. Tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd!

5. Küldd tovább öt blognak!

Öt dolog magamról:

1. Kékesszürke szemem van.

2. Hiszek a szellemekben, de nem igazán félek tőlük (elméletben xDD)

3. Irtózok a macskáktól

4. Sokakkal ellentétben szeretek egyedül lenni

5. Nagy tömegben viszont nem érzem magam túl jól.

Válaszaim a kérdésekre:

1. Van kedvenc történeted? 

Ha könyvről van szó, akkor van kettő is: a Shiver-trilógia és a Beautiful Creatures.

2. Mi ösztönzött arra, hogy elkezdj egy saját történetet?

Fúha, nem tudom... Több ilyen dolog is volt. 

3. Mi a kedvenc tantárgyad? Miért?

A szünet xDD. De azon kívül eléggé szeretem a történelmet, csak az az egy baj vele, hogy az én iskolámban unalmasan tanítják. Szeretem még a szlovák nyelv órákat is, mert jó tanítót kaptunk rá.

4. Volt olyan zene, amely inspirált esetleg? Melyik ez a szám?

Külön zeneszámot így hirtelen nem tudnék megnevezni, de vannak eggyüttesek, amelyek dalai inspiráltak a történetetim fejezeteire, ilyen például az Evanescence, Delain, vagy a Within Temptation.

5. Sok író élő forrást használ, vagy megtörtént eseményt ír le. A történeted egyes jelenetei megtörténtek veled?

Az események nem, de néhány szereplőt részben az ismerőseimről mintáztam. Nem árulom elő, kik azok, ugyanis ezek  szereplők a történet folyamán csk később fognak megjelenni.

Kérdéseim:

1. Hány éves vagy?

2. Hiszel a kísértetekben?

3. Van valami életcélod?

4. Melyik mítosz foglalkoztat a legjobban?

5. El tudod képzelni, hogy a jövőben író légy?

Akiknek küldöm:

A fény és sötétség ébredése

Follow your dreams!

A zászló szava

Titkok archívuma

A pokol gyermekei

Ezt a díjat pedig ღLove_Dayღ - nak köszönöm 

Ugyanazoknak küldöm tovább, akiknek az előzőt :)

Infó a frissről

Sziasztok! Csak tudatni szeretném veletek, hogy a friss fejezet olyan 2 hét múlva (lehethogy később) fog felkerülni, mert febr. 1.-8. - ig kiránduláson leszek, és aztán meg sok bepótolnivaló lesz a suliban. Azért igyekezni fogok minél hamarabb megírni a fejit.

Puszi:
Meli

*Újabb díj*

A díjat köszönöm Valentine731-nek :)

Szabályok:

1.Másold át a képet és a kérdéseket a blogodra!

2.Minden kérdésre őszintén válaszolj!

3. Add tovább a díjat 7 személynek!

4. A díjat visszafelé nem lehet adni, viszont többször meg lehet kapni.

Kérdések:

1. Melyik pilótával (ha nem szereted az f1-et, akkor más sportolóval) töltenél el egy hétvégét?

Nem tudom...

2. Miért vele?

___

3. Milyen az álomrandid? (Hová mész és kivel?)

Hmmm... ezen még nem igazán gondolkodtam... Talán egy rock-koncert, valakivel, aki ugyanúgy oda van a rockért, mint én :)

4. Milyen számodra a férfiideál?

Számomra nem létezik "férfiideál".

5. Álomlánykérés?

Nincs semmi konkrét elképzelésem...

6. Voltál már úgy igazán szerelmes?

Nem! Na jó, talán egy kicsit...

7. Miért szereted a Forma1-et? (Ha nem szereted, akkor a kedvenc sportodat)

Nem szeretem a Forma 1-et, úgyhogy a síelésről írok nektek (ha már úgyis aktuális). Azért szeretek síelni... hát mert a síelés számomra már a kedvenc évszakom, a tél részévé vált. Na meg azért, mert gyönyörű a kilátás a sípálya tetejéről.

8. Van szerencseszámod/tárgyad?

A szerencseszámom a 9. Van egy gyöngyből készült krokodilom (szegényke úgy néz ki, mint egy mutáns patkány xDD), amit még 6 vagy 7 éves koromban csináltam, az volt az első gyöngyállatom. Tudom, hogy nevetséges, de őt mindenhova magammal viszem.

11. Tipikus lány vagy? (sok cipő, smink és rengeteg táska)

Hát... mondhatni, hogy igen. Tipikus lány, rocker kiadásban xDD. Cipőm az elég sok van, táskám csak 3 vagy négy (kellene még egy párat venni!), és ami a sminket illeti, csak annyit rakok magamra, hogy az még természetesnek tűnjön.

12. Mindent meg tudsz beszélni anyukáddal/apukáddal? Melyikükhöz állsz közelebb?

Nem igazán vagyok az a nyílt típus, aki gátlások nélkül tud akármiről beszélni. De ha valami fontosat akarnék mondani, a szüleim, gonolom meghallgatnának. Az apukámhoz közelebb állok, anyukámmal gyakran hjba kapunk (talán mert mindketten keményfejűek vagyunk).

13. Hogyan vetemedtél rá, hogy végignézz egy Forma1-es futamot? (a legelsőt)

Még egy F1-futamot se láttam... elég hülye érzés ezt így bevallani.

Akiknek küldöm:

You are the only one who ever touched my heart

Ez más, nem csak egy látomás - Bella

A szerelem csapdájában

Rafaela Thomson élete Volterrában

Fantasy Factory

A hírnévek ára van

Briki Green

3. fejezet

Helló! Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam csak az új részt, de az elmúlt egy hétben kevés szabadidőm volt az iskolai versenyek miatt. Köszönöm a komikat, remélem ehhez a részhez is kapok néhányat. Nyugodtan jelöljetek be fb-n, itt a link: http://www.facebook.com/melinda.moon.982 . Jó olvasást! 

Puszi:

Meli

Másnap Rose fejfájással ébredt. Egész éjjel nyugtalanul aludt, részben a láztól, részben attól a nyomasztó érzéstől, ami nem és nem akart szűnni. Nem álmodott semmit, mégis majdnem félóránként felriadt, izzadságban úszva, hevesen dobogó szívvel. Valójában az erdőben történtek óta egyfolytában nyugtalan volt. És bánta azt is, ahogy Jeremy-vel viselkedett-. Hallgatnia kellett volna a fiúra és hagyni, hogy segítsen neki. Ez az ájulás-dolog kezdett kicsúszni az irányítása alól. Még sosem fordult elő, hogy percekig lett volna öntudatlan. Érezte, hogy valami rosszabbra fordult. És azt is tudta, hogy még ennél rosszabb is lesz.

A fürdőszobában, a tükör előtt állva Rose megijedt a tükörképétől. A bőre még a szokásosnál is sápadtabb volt, szürke szemeit kiemelték az álmatlanság okozta sötét karikák. Szedd össze magad! Úgy nézel ki, mint egy hulla! – gondolta – Vagy inkább kísértet. Miután végzett  fürdőszobai teendőivel, rádöbbent, hogy még sok ideje van, amíg megérkezik a tanára. Minden délelőtt más tanár járt hozzá, akiket még az apja fogadott fel szeptember elején. Ma például Mrs. Hawkins-szal volt matek-, kémia- és biológiaórája. Valahogy le kell foglalnia magát, ha nem akarja, hogy megőrjítse a sok kérdés, amit jelenlegi helyzetében képtelen lett volna megválaszolni. Végül előszedte az apja gitárját és megpróbálta felidézni az akkordokat, amelyeket még annak idején tanította meg neki az apukája.

***

Jeremy – valószínűleg először ebben az iskolaévben – nem késett el az iskolából. Bizonyára azért, mert nem volt gondja az ébredéssel – egész éjjel egy másodpercre se bírt elaludni. Az előző nap emléke lidércnyomásként telepedett rá. Valójában egész éjszaka néhány kérdésen agyalt: Lehet, hogy igazak a kísértethistóriák, amelyek félelemben tartják a várost? Ha igen, akkor mit akarnak a kísértetek? Mi a közük Rose ájulásához? De akármennyit rágódott rajtuk, nem talált válaszokat, csak újabb és újabb kérdések bukkantak fel, amelyekre ugyanúgy nem tudott válaszolni. És Jeremy utálta a megválaszolatlan kérdéseket. Normális esetben semmi sem állhatott a fiú útjába, ha valami rejtélyt akart megfejteni. De ahhoz, hogy megfejtse Rose ájulásainak titkát szüksége volt néhány fontos információra – amikhez nem tudott hozzájutni anélkül, hogy kikérdezte volna a lányt. De Rose nyilvánvalóan nem volt hajlandó bármit is megosztani vele.

***

Ha Rose valamiben jó volt, akkor az a lényeges dolgok félelemből való elhalasztása volt. Délután kiment a parkba fényképezni és reménykedett benne, hogy így meg tud feledkezni a kérdéseiről és az aggodalmairól. És talán még néhány jó felvételt is tud csinálni, amelyek szerkesztésével remélhetőleg néhány óráig el tud bajlódni. Amikor a fényképeivel foglalkozott, valahogy képes volt kikapcsolni maga körül a külvilágot. De most még a fényképezés sem hozta meg számára a szokásos megkönnyebbülést. Az emlékei újra és újra visszatértek. Nem tudott megszabadulnia gyanútól, hogy valami elkerüli a figyelmét. Fél óra múlva felhagyott a próbálkozással és inkább hazaindult, remélve, hogy találhat magának valami hasznos foglalkozást.

***

Az októberből lassan november lett. A fák már majdnem teljesen lehullatták a lombkoronájukat, a csupasz ágaik karmokként meredtek a türkizkék ég felé. A nappalok rövidültek, az éjszakák pedig végtelenül hosszúra nyúltak. És majdnem mindig köd volt. Egyre több varjú kezdett feltünedezni, károgásukat az egész városban hallani lehetett.

Rose nem igazán tartotta számon a napokat. Az eltelt hetek elhomályosultak a tudatában, mint valami álom, amelyre az ember felébredése után képtelen visszaemlékezni. Azzal a különbséggel, hogy Rose nem akart emlékezni. Nem akart emlékezni arra, hogy az apukája még nem jött haza, pedig már ideje lett volna. Nem lehetett elmondani a lányról, hogy átélte az eltelt időt, inkább csak sodródott, egyik napból a másikba. Gyakran olyannyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, ha szólították. Mintha valamiféle álomvilágban élt volna. Álmodozott, arról, hogy hazajön az apukája és magához öleli. Akkor el tudta volna hinni, hogy minden rendben van, el tudta volna felejteni a fenyegető rémálmait is. Minden éjjel az erdőben hallott suttogó hang kísértette. Bár az álmaiban nem történt semmi félelmetes, a lány érezte, hogy valami veszély leselkedik rá és a szeretteire.

Néha azért voltak jó napjai is. Olyanok, amikor ki tudott törni a kábulatából, amikor tisztán érzékelni tudta a külvilágot. A mai nap is ezek közé tartozott. Rose az asztalnál ült és kortyolgatta a teáját, míg Greg a gofrisütővel babrált. A lány halkan kuncogott a nagybátyja ügyetlenségén, aki végül lemondott arról, hogy ma gofrit fog reggelizni és inkább készített magának egy szendvicset. Rose nem teljes szívből nevetett, de örült annak a felszínes, rövid ideig tartó jókedvnek is. Miközben csendben reggeliztek, valaki kopogott. Greg felállt és csigalassúsággal odacsoszogott az ajtóhoz. Pár pillanat múlva sokkal éberebben tért vissza.

 - Ki volt az? – kérdezte Rose. Őszintén kíváncsi volt, hogy mi tudta ennyire felkelteni a nagybátyja érdeklődését.

 - Ki az a Jeremy? – kérdezte Greg fél szemöldökét felvonva. – És mit akar tőled ilyen korán reggel?

 - Jeremy az egyik barátom – válaszolt Rose Greg egyik kérdésére. Nem tudta, hazudott-e. Hisz a múltkori viselkedése miatt nem hitte, hogy a fiú a barátai közé sorolná őt. – Ezt majd én elintézem – tette hozzá és már indult is az ajtó felé. A fiú tényleg ott állt és szégyenlősen mosolygott. Akármennyire akart is komoly maradni, Rose-nak is mosolyognia kellett. Melegség áradt szét a testében. Nem számított rá, hogy valaha is viszontláthatja Jeremy-t, de örült, hogy mégsem történt így. Még annyi mondanivalója volt a fiú számára!

 - Szia! – biccentett Rose a srác felé. – Gyere be!

Jeremy követte a lányt a nappaliba. Greg épp akkor lépett ki a konyhából, kezében egy termosszal, amiben valószínűleg kávé volt.

 - Jeremy, ez itt Greg, a nagybácsim! – mondta Rose.

 - Jó napot! Jeremy Cole vagyok– nyújtott kezet Jeremy a férfinak.

 - Gregor Leavey – mondta amaz. – Szólíts csak Gregnek és ne próbálj magázni! Nem vagyok még olyan öreg.

 - Oké.

Kínos csend következett, senki sem tudta, mit kellene mondania.

 - Na, srácok, nekem mennem kell munkába – mentette meg Greg a helyzetet. Felkapta a fotel karfájára terített kabátját és a vállára akasztotta a táskáját.

 - Nem felejtettél el valamit? – kérdezte Rose.

 - Nem.

 - Elég hideg van… Biztos, hogy öt kilométert akarsz gyalogolni?

 - Ó, basszus. Az autókulcs! – jutott eszébe.

Rose felkapta a dohányzóasztalon heverő kulcsokat és a férfi felé hajította őket. Greg ügyesen elkapta a kulcsokat és miközben kifelé igyekezett a házból, a válla felett odaszólt a Rose-nak:

 - Mi lenne velem nélküled? Ja, és ma kicsit később jövök haza. Vigyázz magadra, Mary.

A lány megforgatta a szemét a becenéven, amit csak a nagybátyja használt. Amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, Jeremy felé fordult.

 - Nem kéne suliban lenned? – kérdezte Rose.

 - Nem nagyon fog hiányozni az az egy óra matek, nekem elhiheted! És amúgy is: fontosabb dolgom van, mint Mr. Gray egyenleteinek megfejtése.