3. fejezet

Helló! Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam csak az új részt, de az elmúlt egy hétben kevés szabadidőm volt az iskolai versenyek miatt. Köszönöm a komikat, remélem ehhez a részhez is kapok néhányat. Nyugodtan jelöljetek be fb-n, itt a link: http://www.facebook.com/melinda.moon.982 . Jó olvasást! 

Puszi:

Meli

Másnap Rose fejfájással ébredt. Egész éjjel nyugtalanul aludt, részben a láztól, részben attól a nyomasztó érzéstől, ami nem és nem akart szűnni. Nem álmodott semmit, mégis majdnem félóránként felriadt, izzadságban úszva, hevesen dobogó szívvel. Valójában az erdőben történtek óta egyfolytában nyugtalan volt. És bánta azt is, ahogy Jeremy-vel viselkedett-. Hallgatnia kellett volna a fiúra és hagyni, hogy segítsen neki. Ez az ájulás-dolog kezdett kicsúszni az irányítása alól. Még sosem fordult elő, hogy percekig lett volna öntudatlan. Érezte, hogy valami rosszabbra fordult. És azt is tudta, hogy még ennél rosszabb is lesz.

A fürdőszobában, a tükör előtt állva Rose megijedt a tükörképétől. A bőre még a szokásosnál is sápadtabb volt, szürke szemeit kiemelték az álmatlanság okozta sötét karikák. Szedd össze magad! Úgy nézel ki, mint egy hulla! – gondolta – Vagy inkább kísértet. Miután végzett  fürdőszobai teendőivel, rádöbbent, hogy még sok ideje van, amíg megérkezik a tanára. Minden délelőtt más tanár járt hozzá, akiket még az apja fogadott fel szeptember elején. Ma például Mrs. Hawkins-szal volt matek-, kémia- és biológiaórája. Valahogy le kell foglalnia magát, ha nem akarja, hogy megőrjítse a sok kérdés, amit jelenlegi helyzetében képtelen lett volna megválaszolni. Végül előszedte az apja gitárját és megpróbálta felidézni az akkordokat, amelyeket még annak idején tanította meg neki az apukája.

***

Jeremy – valószínűleg először ebben az iskolaévben – nem késett el az iskolából. Bizonyára azért, mert nem volt gondja az ébredéssel – egész éjjel egy másodpercre se bírt elaludni. Az előző nap emléke lidércnyomásként telepedett rá. Valójában egész éjszaka néhány kérdésen agyalt: Lehet, hogy igazak a kísértethistóriák, amelyek félelemben tartják a várost? Ha igen, akkor mit akarnak a kísértetek? Mi a közük Rose ájulásához? De akármennyit rágódott rajtuk, nem talált válaszokat, csak újabb és újabb kérdések bukkantak fel, amelyekre ugyanúgy nem tudott válaszolni. És Jeremy utálta a megválaszolatlan kérdéseket. Normális esetben semmi sem állhatott a fiú útjába, ha valami rejtélyt akart megfejteni. De ahhoz, hogy megfejtse Rose ájulásainak titkát szüksége volt néhány fontos információra – amikhez nem tudott hozzájutni anélkül, hogy kikérdezte volna a lányt. De Rose nyilvánvalóan nem volt hajlandó bármit is megosztani vele.

***

Ha Rose valamiben jó volt, akkor az a lényeges dolgok félelemből való elhalasztása volt. Délután kiment a parkba fényképezni és reménykedett benne, hogy így meg tud feledkezni a kérdéseiről és az aggodalmairól. És talán még néhány jó felvételt is tud csinálni, amelyek szerkesztésével remélhetőleg néhány óráig el tud bajlódni. Amikor a fényképeivel foglalkozott, valahogy képes volt kikapcsolni maga körül a külvilágot. De most még a fényképezés sem hozta meg számára a szokásos megkönnyebbülést. Az emlékei újra és újra visszatértek. Nem tudott megszabadulnia gyanútól, hogy valami elkerüli a figyelmét. Fél óra múlva felhagyott a próbálkozással és inkább hazaindult, remélve, hogy találhat magának valami hasznos foglalkozást.

***

Az októberből lassan november lett. A fák már majdnem teljesen lehullatták a lombkoronájukat, a csupasz ágaik karmokként meredtek a türkizkék ég felé. A nappalok rövidültek, az éjszakák pedig végtelenül hosszúra nyúltak. És majdnem mindig köd volt. Egyre több varjú kezdett feltünedezni, károgásukat az egész városban hallani lehetett.

Rose nem igazán tartotta számon a napokat. Az eltelt hetek elhomályosultak a tudatában, mint valami álom, amelyre az ember felébredése után képtelen visszaemlékezni. Azzal a különbséggel, hogy Rose nem akart emlékezni. Nem akart emlékezni arra, hogy az apukája még nem jött haza, pedig már ideje lett volna. Nem lehetett elmondani a lányról, hogy átélte az eltelt időt, inkább csak sodródott, egyik napból a másikba. Gyakran olyannyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, ha szólították. Mintha valamiféle álomvilágban élt volna. Álmodozott, arról, hogy hazajön az apukája és magához öleli. Akkor el tudta volna hinni, hogy minden rendben van, el tudta volna felejteni a fenyegető rémálmait is. Minden éjjel az erdőben hallott suttogó hang kísértette. Bár az álmaiban nem történt semmi félelmetes, a lány érezte, hogy valami veszély leselkedik rá és a szeretteire.

Néha azért voltak jó napjai is. Olyanok, amikor ki tudott törni a kábulatából, amikor tisztán érzékelni tudta a külvilágot. A mai nap is ezek közé tartozott. Rose az asztalnál ült és kortyolgatta a teáját, míg Greg a gofrisütővel babrált. A lány halkan kuncogott a nagybátyja ügyetlenségén, aki végül lemondott arról, hogy ma gofrit fog reggelizni és inkább készített magának egy szendvicset. Rose nem teljes szívből nevetett, de örült annak a felszínes, rövid ideig tartó jókedvnek is. Miközben csendben reggeliztek, valaki kopogott. Greg felállt és csigalassúsággal odacsoszogott az ajtóhoz. Pár pillanat múlva sokkal éberebben tért vissza.

 - Ki volt az? – kérdezte Rose. Őszintén kíváncsi volt, hogy mi tudta ennyire felkelteni a nagybátyja érdeklődését.

 - Ki az a Jeremy? – kérdezte Greg fél szemöldökét felvonva. – És mit akar tőled ilyen korán reggel?

 - Jeremy az egyik barátom – válaszolt Rose Greg egyik kérdésére. Nem tudta, hazudott-e. Hisz a múltkori viselkedése miatt nem hitte, hogy a fiú a barátai közé sorolná őt. – Ezt majd én elintézem – tette hozzá és már indult is az ajtó felé. A fiú tényleg ott állt és szégyenlősen mosolygott. Akármennyire akart is komoly maradni, Rose-nak is mosolyognia kellett. Melegség áradt szét a testében. Nem számított rá, hogy valaha is viszontláthatja Jeremy-t, de örült, hogy mégsem történt így. Még annyi mondanivalója volt a fiú számára!

 - Szia! – biccentett Rose a srác felé. – Gyere be!

Jeremy követte a lányt a nappaliba. Greg épp akkor lépett ki a konyhából, kezében egy termosszal, amiben valószínűleg kávé volt.

 - Jeremy, ez itt Greg, a nagybácsim! – mondta Rose.

 - Jó napot! Jeremy Cole vagyok– nyújtott kezet Jeremy a férfinak.

 - Gregor Leavey – mondta amaz. – Szólíts csak Gregnek és ne próbálj magázni! Nem vagyok még olyan öreg.

 - Oké.

Kínos csend következett, senki sem tudta, mit kellene mondania.

 - Na, srácok, nekem mennem kell munkába – mentette meg Greg a helyzetet. Felkapta a fotel karfájára terített kabátját és a vállára akasztotta a táskáját.

 - Nem felejtettél el valamit? – kérdezte Rose.

 - Nem.

 - Elég hideg van… Biztos, hogy öt kilométert akarsz gyalogolni?

 - Ó, basszus. Az autókulcs! – jutott eszébe.

Rose felkapta a dohányzóasztalon heverő kulcsokat és a férfi felé hajította őket. Greg ügyesen elkapta a kulcsokat és miközben kifelé igyekezett a házból, a válla felett odaszólt a Rose-nak:

 - Mi lenne velem nélküled? Ja, és ma kicsit később jövök haza. Vigyázz magadra, Mary.

A lány megforgatta a szemét a becenéven, amit csak a nagybátyja használt. Amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, Jeremy felé fordult.

 - Nem kéne suliban lenned? – kérdezte Rose.

 - Nem nagyon fog hiányozni az az egy óra matek, nekem elhiheted! És amúgy is: fontosabb dolgom van, mint Mr. Gray egyenleteinek megfejtése.