1. fejezet

Sziasztok! Kész az 1.fejezet. Köszönöm a komikat és a három regisztrált olvasót. Remélem, tetszeni fog a feji és várom a véleményeket. Ha nics kedved komit írni, legalább a bejegyzés alatt pipázd be, hogy mit szólsz hozzá. :)

Jeremy Cole ma reggel is a szobatársa ébresztőórájának csörgésére ébredt hajnali ötkor. Utált a kollégiumban lakni. Főleg amióta Jack, a tavalyi szobatársa elköltözött. Idén az iskola legnagyobb stréberével került egy szobába.

 - Kapcsold ki azt a szart! – morgott Jeremy, de amikor Michael – így hívták a stréber srácot - nem válaszolt, Jer úgy döntött, saját kezűleg intézi el a problémát – kivágja a hülye ébresztőórát az ablakon. De amikor le akart gördülni az ágyról, jó két métert zuhant – elfelejtette, hogy az emeletes ágy felső szintjén aludt. És lám, mire sikerült felkászálódnia, elhallgatott a vekker.

 - Jól vagy, haver? – kérdezte Michael.

 - Ja – morogta Jeremy és visszamászott az ágyába, remélve, hogy még aludhat néhány órát.

  - El fogsz késni – állapította meg Michael. Válaszul Jeremy morogott valamit, ami lefordítva valami ilyesmit jelenthetett: Fogd be a pofád, mert az ébresztőórád helyett téged repítelek ki az ablakon! És mellesleg: Jeremy mindig késik a suliból.

Amikor Michael egy rakás könyvvel a kezében kiment a szobából, Jeremy elkezdett gondolkodni, hogy ideje lenne felkelni. A reggeliről már úgyis elkésett – állapította meg. De az a moslék, amit a menzán adnak meg sem éri fáradságot. Végül sikerült beérnie az első óra másik felében.

 - Örvendek, hogy megtisztel bennünket a figyelmével, Mr. Cole – mondta tettetett kedvességgel a matektanár, Mr. Gray.

 - Ki nem hagynám! – morogta a fiú az orra alatt.

 - Az igazolatlan órát mindenesetre megkapja.

Megvonta a vállát és ráérősen odasétált a leghátsó padban levő helyére. Tudta, hogy Mr. Gray úgyse írja be neki azt az igazolatlan órát.

***

Jeremy délután kiment a hexhami parkba. A park a város egyik legnépszerűbb helyének számított. Amikor jó idő van, mindig megtelik emberekkel, de most nagyon kevesen voltak odakint. A csípős, októberi szél majdnem mindenkit bekergetett a házába. Persze voltak kivételek. Néhány öreg néni ücsörgött egy padon és szüntelenül kritizálták azt a néhány szerencsétlent, akik elmentek előttük.

 - Nézd már, micsoda bunkó lett Steve fiából! Még köszönni se képes – mondta az egyik öreglány, épp olyan hangosan, hogy a szerencsétlen srác is hallja.

Távolabb egy fiatal nő próbálta megnyugtatni, a babakocsiban fekvő, síró gyereket. Volt még ott egy lány, aki körülbelül egykorú lehetett Jeremy-vel. Hosszú, sötétszürke kabátot és farmert viselt. A haja fekete volt.  Hirtelen erős szélroham söpört végig a parkon, kifújva a lány kezéből a papírt, amit éppen nézegetett. A szél Jeremy felé fújta a lapot és ő reflexből elkapta. Odaszaladt vele a lányhoz és odaadta neki.

 - Ez valószínűleg a tied.

 - Köszi – mosolyodott el a lány. Ragyogó, sötétszürke szeme volt. A maga misztikus módján még csinos is volt. Csinos, de nem az én esetem – gondolta a fiú. Habár ki tudja… talán megérne egy próbálkozást.

 - Hogy hívnak?

 - Rosemary Leavey. Hívj csak Rose-nak.

 - Akkor helló, Rose. Én Jeremy Cole vagyok. Nincs kedved sétálni egy kicsit?  – mosolyodott el.

 - Egy séta biztos nem ártana – mondta a lány és elindult az egyik utacskán.

 - Hova jársz suliba? – kérdezte Jeremy, miután megunta a hosszúra nyúló csendet.

 - Magántanuló vagyok.

 - Értem. Én a helyi gimnáziumba járok. Kollégiumban lakom.

 - Az szívás lehet. Mármint a kollégium.

 - Az is – De még mindig jobb, mint otthon – gondolta Jer. Otthon, Londonban Jeremy szülei folyton veszekedtek, és amikor éppen nem egymás idegeire mentek, akkor őt szekálták. Miért nem tanulsz jobban? Én már a te koromban nem a hülyeségeken törtem a fejemet! Mi lesz belőled, ha felnősz?, meg ilyesmi. Pedig nem is volt annyira problémás gyerek. Nem cigizett, nem drogozott, még csak nem is ivott. De a szüleinek még ez sem volt elég. Tökéletes gyereket akartak belőle faragni.

 - Hány éves vagy? – kérdezte Rose.

 - Tizenöt. Te?

 - Tizennégy leszek.

 - Aha. Mesélj a szüleidről!

A lány nagyot sóhajtott, aztán belekezdett a mondanivalójába:

 - Az anyukám meghalt, amikor… amikor világra hozott engem. Az apukám katona. Nemrég lépett újra szolgálatba. Általában csak hónaponta egyszer-kétszer jön haza Afganisztánból. A nővéremet, Leát pedig nem láttam, mióta felvették a Harvardra… És mi a helyzet a te családoddal? – kérdezte, hogy ne kelljen többet mondania. Annak ellenére, hogy nem ismerte az anyját, fájt neki ha rá gondolt.

 - A szüleim Londonban laknak. Olyanok, mint minden szülő: az ember, akármennyire is igyekszik, képtelen nekik megfelelni. Van egy bátyám, aki sajnos okosabb, mint én és mindig hozzá hasonlítanak – magyarázta Jeremy. - Sajnálom! Nem kellene itt nyafognom… Neked valószínűleg ezerszer rosszabb a sorod… - tette hozzá.

 - Nem gond – mondta Rose halkan. Inkább hallgatja más problémáit, mint hogy szembenézzen a sajátjaival.

Egy ideig csendben sétáltak. A fák a sárga, a barna és a piros ezerféle árnyalataiban pompáztak. Rose mindig is szerette az őszt. A haldokló erdő gyönyörű látványt nyújtott.

 - Ööö… nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beljebb menni az erdőbe – törte meg a csendet Jeremy. Nem attól félt, hogy eltévedhetnek, hiszen az ösvény jól kivehetően kanyargott a fák között. A város legtöbb lakójához hasonlóan magától az erdőtől félt. Ugyanis sokan láttak már itt kísértetet. Innen származik az erdő ezen részének az elnevezése: kísértetek földje.

 - Miért? Ne mondd, hogy te is hiszel ezekben az ütődött kísértethistóriában! – ellenkezett Rose.

 - Azokban a históriákban van valami igazság… Páran a suliból tavaly télen kíváncsiságból bemerészkedtek az erdő mélyére. Útközben ráakadtak egy régi temetőre. Amikor tovább akartak menni, az egyik lányra rádőlt egy sír és meghalt – mesélte Jeremy. De ennek ellenére továbbra sem álltak meg.

 - Hallottam az esetről – válaszolt Rose. –, de nem hiszem, hogy a szellemeknek bármi köze lehetett az egészhez… - hirtelen elhallgatott. Rémület kerítette hatalmába. Hányingere volt és szédült. Érezte, ahogy teljesen elveszti a kontrollt a teste felett. A tüdeje égett az oxigénhiánytól, de nem tudta lélegzésre bírni a testét.  

 - Rose? Rose! Mi történt? – kérdezte riadtan Jeremy, de Rose továbbra is mozdulatlanul állt. – Mondj már valamit! – kiáltotta a fiú és a vállánál fogva megrázogatta a lányt. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Rose egész testében remegni kezdett. Az orrlyukai alatt vércseppek jelentek meg, amelyek végigfolytak az ajkain és az állán. A térdei felmondták a szolgálatot. Összeesett.