5. Fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet, amelyet már az új béta, Zuzu herceg segített kijavítani. Jó olvasást!

Rose próbált küzdeni az őt visszatartó karokkal, kapálózott, rugdosott, karmolt, de mindhiába. Mintha a támadójának nem is lenne teste. Pár perc reménytelen küzdelem után kimerülten, fájó végtagokkal kénytelen volt beismerni, hogy semmi esélye. A rémület, mintha jéghideg folyadék lenne, úgy áradt szét a lány testében. Már-már kezdett belenyugodni, hogy nem szabadulhat, amikor az életösztöne újra előtört: olyan erősen vetődött előre, hogy sikerült kiszabadulnia a szorításból. A lendülettől pár lépést még előrebotladozott és éppen szemben találta magát a folyosó alján levő nagy, keretes tükörrel. A saját tükörképe mögött megpillantotta az üldözőjét. Emberi alak volt, bár az egész teste füstszerű masszából állt. De nem ez volt benne a legrémisztőbb, hanem a szemei, amelyek vörösen izzottak, mintha lángolnának. Rose halálra rémült. Levegőért kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a lénytől.  Megpróbált elfutni, de a lény mellette termett és újra elkapta – ezúttal a nyakánál. A lány legbelül a lelkében úgy érezte, mintha jeges vízbe merült volna, amely egyre csak húzza lefelé a feneketlen mélységbe. Próbálta leküzdeni az érzést, feljutni a felszínre, de mindhiába – minél jobban erőlködött, annál inkább beszippantotta a képzeletbeli sodrás. Az őt fojtogató karoktól még sikítani sem tudott. Szorosan behunyta a szemét, és azt kívánta, bár lenne már mindennek vége.

Hirtelen fény öntötte el a folyosót. A sötét lény a semmibe veszett. Elpárolgott. Rose végre újra levegőhöz jutott. A hátát a falnak döntve lecsúszott a földre és hálásan felzokogott. Az arcát reszkető kezeibe temette. A megkönnyebbülés, amelyet érzett nem volt viszonyítható semmihez. A lény, amely megtámadta – bármi is volt az -, nyilvánvalóan csak sötétben létezhet.

De ki kapcsolta fel a villanyt? Van még valaki a házban? Rose rémülten nézett körül és megpillantotta Greget, ahogy épp feléje rohant.

 - Rosemary? Mi történt? – kérdezte rémülten a férfi, miközben letérdelt a még mindig zokogó lány mellé. Rose könnyektől csíkozott arccal a férfi szemébe nézett. Greg arcáról lerítt az értetlenséggel vegyített aggodalom. Nyilván meghallotta, hogy a lány sikított, de nem látta, mi ijesztette meg.

 - Nem tudom. Valami… el akart kapni – motyogta a lány akadozó lélegzettel, amikor végre szóhoz bírt jutni a sírástól. – Félek. Úgy félek. – Még akart valamit mondani, de a hangja remegő, csukladozó nyöszörgésbe ment át.

Greg magához ölelte rémült unokahúgát és megnyugtatóan simogatta a hátát. Rose a vállának támasztotta a homlokát és próbált valamelyest lehiggadni. Amikor a lány lenyugodott egy kissé, Greg segített neki felállni és lekísérte a nappaliba, ahol leültette a fotelbe és egy csésze tea mellett megpróbálta kiszedni belőle, hogy mi is történt valójában.

 - Délután elaludtam és amikor felébredtem, már sötét volt és nem volt felkapcsolva a villany. Hangokat hallottam… mintha valaki lett volna a házban rajtam kívül. Azt hittem, betörő. Kimentem a szobából, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs itt senki. – Rose hangja még mindig remegett az előbb átélt sokktól.

 - Én zörögtem odalent – vallotta be Greg. – Azt hittem, alszol és nem akartalak felébreszteni azzal, hogy nagyobb zajt csapok. Éppen elindultam felfelé, amikor meghallottam, hogy sikítasz. Aztán felkapcsoltam a világítást. Mi történt?

 - El akart kapni…. – suttogta Rose. A pánik fojtogató gombócot növesztett a torkába. Nem tudott megszabadulni a tudattól, hogy a lény lehet, hogy ott vár rá a ház egy sötét zugában.

 - El akart kapni? – ismételte Greg. – Mégis mi?

 - Nem tudom. Fekete volt és úgy nézett ki, mintha füstből lenne. Pirosak voltak szemei…

 - Ez hülyeség! Én nem láttam semmit – mondta a férfi.

 - Amikor felkapcsoltad a lámpát akkor… elpárolgott – Rose próbálta leküzdeni az újra rá törő szorongást. Nyelt egyet.

 - Az én házam száz százalékosan kísértetmentes! – Greg megpróbálta elviccelni a dolgot, de ebben a helyzetben nem segített a humora.

- De én láttam. Ne nézz bolondnak, mert nem vagyok az! – kiáltott fel a lány.

A nagybátyja csitítóan Rose vállára tette a kezét. Nem akarta még több stressznek kitenni a lányt.

 - Nem mondom, hogy bolond vagy. Talán csak túl sokat vagy egyedül és…

 - Az a lény valódi volt! Meg akart fojtani! – Rose teljesen kikelt magából.

Greg felsóhajtott.

 - Oké. Elhiszem, hogy láttál valamit. Különben nem lennél így megrémülve. – Zavartan megvakargatta a fejét és próbált valami biztatót mondani. - Próbálj felkapcsolt lámpánál aludni, vagy nem tudom…

Rose nem hitt neki. Tudta, hogy valójában nem hiszi el, amit mond, csak próbálja őt megnyugtatni. Tudta, hogy ezzel egyedül kell megküzdenie. De nem most.

A lány kiitta az utolsó csepp teát is, aztán visszatette a bögrét az asztalra. Aztán csak ült, felhúzott lábakkal és üres szemmel meredt maga elé. Az arca még a szokásosnál is sápadtabb volt, pillantása zavaros, élettelen. A pár perccel azelőtti események újra és újra végigpörögtek az agyában, mint valami véget nem érő film. Amikor már egy ideje csendben volt, úgy nézett ki, hogy rendben lesz, de aztán legyűrte egy újabb pánikroham. Izzadni kezdett a tenyere és az egész testében reszketett. A szíve heves vágtába kezdett, vadul pumpálva az adrenalint az ereiben. Újra zokogni kezdett. Gregnek sok időbe telt, míg meg tudta nyugtatni a lányt. Akkor egy ideig újra csak meredten bámult maga elé, de amint eszébe jutott a lény vörös szeme, újabb pánikroham kerítette hatalmába. És ez így ismétlődött, ki tudja, hányszor. Pár óra múlva, amikor Rose teste már felemésztette az összes rendelkezésére álló adrenalint, a lány nyugtalan álomba merült. De még álmában is reszketett és csapkodott. Greg nagy nehezen felcipelte Rose ernyedt testét a szobájába és miután felkapcsolta a villanyt, magára hagyta a lányt.

 - Basszus, nem tudtam, mit tegyek! Mit kellett volna tennem, John, na mit? – Rose arra ébredt, hogy Greg az apjával veszekszik telefonon. A lány felült az ágyon és a fülét a falhoz tapasztva hallgatózott. Greg valószínűleg beszámolt az apjának az este történtekről.

 - Nekem ez nem megy! Nem tudlak mindenben helyettesíteni! - a nagybátyja hangjából csak úgy sütött a kétségbeesés. Egy ideig csend volt, amíg Rose apja beszélt.

 - Az isten szerelmére, te vagy az apja! – üvöltötte Greg.

Megint csend. Aztán Greg kissé enyhébb hangnemre váltott.

 - Jonathan, kérlek! Gyere haza! Próbálj neki segíteni! Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti… - a beszélgetés innentől egy átlagos mindennapi telefonhívássá vált. Greg mindenre csak azt válaszolta, hogy „jó” meg hogy „rendben”.

Rose egy idő után már nem tudott odafigyelni a beszélgetésükre a rá törő fájdalomhullámtól. Könnyek szöktek a szemébe. Most már az apja is azt hiszi, hogy megbolondult. Újra és újra hallotta Greg kétségbeesett hangját: Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti. Úgy érezte, mintha valami be akarná szippantani. Nem, nem is beszippantani, inkább darabokra szaggatni. Mi van, ha Gregnek igaza van? Tényleg képes lenne megbolondulni? Nem, valószínűleg nem. De nagyon fájt, hogy tudta, mások – a saját tulajdon apja - ezt gondolják róla. Nem kellett volna Gregnek elmesélnie, mit látott.  Ki kellett volna találnia valami hazugságot. Akkor minden rendben lenne. Soha többé nem tehet ilyet. Erősnek kell lennie. Itt, az ágyában, hajnali kettőkor Rose megfogadta, hogy erős lesz. Nem lesz többé az a félős kislány, aki eddig volt. Ha legközelebb valami rossz történik, szembenéz vele. És legfőképpen nem mondja el Gregnek, bármennyire is fél. Hisz ezt mondta a lány az álmában is. Hogy szembe kell néznie a sorsával, különben felemészti.