4. Fejezet

Hali! Nagyon sajnálom, hogy ennyi késtem a fejezettel, de remélem ezt kárpótolni tudom azzal, hogy ez a rész - szerintem legalábbis  - magamhoz képest jól sikerült. Köszönöm a komikat és a pipákat az előző részhez, remélem most is megörvendeztettek pár véleménnyel. A következő fejezetet illetően nem ígérek semmit, mert még az lesz a vége, hogy megint csalódást okozok. 

Jó olvasást! 

Meli

 - Miattam lógsz a suliból? – kérdezte Rose felvont szemöldökkel. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Jeremy tényleg itt van.

 - Aha. Nem nagy ügy – vonta meg a vállát a fiú.

 - És miért is vagy itt? – kérdezte Rose. Aztán pár pillanat múlva rájött, hogy nem éppen ez lett volna a megfelelő válasz. Remélte, hogy Jeremy nem fog megsértődni. – Nem mintha zavarnál, vagy valami… - Hirtelen nagyon fontos lett neki a szőnyeg mintája.

 - Bocsánatot szeretnék kérni a… múltkori miatt. Nem kellett volna olyan tolakodónak lennem…

Rose abbahagyta a padló fixírozását és Jeremy szemébe nézett. Felsóhajtott.

 - Semmi gond. Igazad volt – ismerte be.

 - De azért nem kellett volna rád erőltetnem a véleményemet. Tudom, hogy nehéz lehet neked…

 - Nem haragszom. Szerintem felejtsük el az egészet, oké? – ajánlotta fel a lány. Semmi kedve nem volt tovább feszegetni a témát. Jeremy nem haragszik rá, ő sem haragszik Jeremy-re. Mit kell ezt még bonyolítani?

 - Ahogy akarod. De barátok vagyunk, ugye?

 - Barátok – bólintott Rose és küldött egy bátorító mosolyt a fiú felé. Örült, hogy tisztázták a dolgot, mivel tényleg kedvelte a fiút.

Jeremy bizonytalanul visszamosolygott a lányra. Nem merte feltenni a fejében megfogalmazódott kérdéseket, mivel tudta, hogy Rose belé vetett bizalma még igencsak ingatag.

 - Nézd, tudom, hogy most kérdezni akarsz valamit a... ööö… betegségemről. De… adj nekem egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat… Ígérem, később elmagyarázom. – Tényleg időre volt szüksége. Nem tudta elképzelni, hogy most rögtön kitálaljon Jeremy-nek mindenről. Nem arról volt szó, hogy nem bízott meg a fiúban, de össze kellett szednie a gondolatait. Ki kellett találnia, milyen módon közölje vele az információkat.

 - Mondjuk holnap? – kérdezte Jeremy, de amikor meglátta Rose bizonytalan arckifejezését, hozzátette: - Vagy lehet máskor is…

 - Nem! A holnap jó lesz – vágta rá szinte rögtön Rose. Egy nap éppen elég arra, hogy átgondolja, mit mond el a fiúnak és mit nem. Viszont nem lesz ideje kihátrálnia a dologból. Mert akármennyire is akarta kideríteni az ájulásai okát, tudta, hogy ha lenne ideje tétovázni, végül bepánikolna és lefújná az egészet.

 - Holnap délután háromkor találkozhatunk a Coffee Bar-ban? – ajánlotta fel Jer. A Coffee Bar nagyon népszerű volt az itteni középiskolások körében, és nemcsak azért, mert közel volt a hexhami gimnáziumhoz, hanem azért is, mert a tulaj megengedte, hogy minden pénteken felléphessenek a helyi gimisek együttesei. Voltak köztük totál bénák, de néhányan egész tűrhetően játszottak. Jeremy már csak a hangulata miatt szerette az a helyet.

 - Benne vagyok – mondta Rose. Tavaly már párszor járt abban a kávézóban a barátnőivel. Emlékezett, hogy isteni forró csokit készítettek ott. De az úgynevezett barátnői rögtön cserbenhagyták, miután Rose magántanuló lett, és azóta nem is volt a kávézóban.

 - Na, én húztam vissza a suliba. Nem akarok elkésni a második óráról is – mondta Jeremy, miután pár pillanatig némán ácsorogtak a nappaliban.

 - Jaj, persze. Menj csak. Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. Várj! Elkérhetném a telefonszámodat? Csak, hogy ha holnap valami közbejönne, akkor tudjalak értesíteni.

Rose odaadta a telefonját a fiúnak, és megvárta, amíg az bepötyögi a számát. Miután Jeremy visszaadta a mobilt, Rose elkísérte az ajtóig.

 - Akkor holnap – mosolyodott el a fiú.

 - Jó-jó. Szia!

Rose már éppen be akart menni, amikor szárnycsapkodást hallott a feje felől. Megfordult és meglátta a baglyot, amint a házuk előtt fa egyik alsóbb ágán ült és kíváncsian tanulmányozta a lányt.

 - Szia! – mosolygott a madárra. A bagoly továbbra is áthatóan nézett Rose-ra. Amikor elkezdte ide-oda forgatni busa fejét, mintha minden szögből alaposan meg akarná őt figyelni, Rose felnevetett. A bagoly nem ijedt meg, ugyan miért is tenné? Ha bántani akarta volna, akár maradandó, súlyos sérüléseket is okozhatott volna a lánynak. De nem támadta meg, inkább sértődötten felborzolta a tollait.

Miután Jeremy bekanyarodott Rose-ék utcája végén, eszébe jutott, hogy a második órája angol. Basszus! Be kell érnie becsengetés előtt. Az angolt az igazgatónő tanította, aki még Jeremy-nek sem nézte el a késést. Az volt a szabály, hogy aki késik, annak felelnie kell, mégpedig abból a tananyagból, amelyet az igazgatónő megad neki. Nem beszélve arról, hogy még igazolatlan órát is kap. Röviden: jó lesz, ha szedi a lábát.

 - Hú, haver! Mázlid van, hogy beértél! – veregette meg Jeremy vállát az egyik haverja, Tyler. Tyler az A osztályba járt, Jeremy pedig B-s volt. – Mrs. Knight bal lábbal kelt fel. – Az A-soknak első órában volt angoljuk, így Jeremy mindig első kézből kaphatta az infókat az igazgatónő közérzetéről.

 - Mikor nem azzal kel fel?

 - Kettest adott az írásbelimre! Pedig annyit tanultam rá!

 - Aha – válaszolt Jeremy. Tyler-nél éppenséggel csoda volt, ha valamiből kettest kapott. A csengő fülsértő visítása megszakította a társalgásukat. Jer futólépésben elindult az angolterem felé. Még épp idejében ért oda, ugyanis a tanárnő fél perccel később belépett a tanterembe és megkezdte a szokásos unalmas óráját. Jeremy úgy helyezkedett el, hogy az előtte ülő nagydarab srác tökéletesen eltakarja. Így legalább nyugodtan a gondolataiba merülhetett az óra alatt, nem kellett félnie attól, hogy Mrs. Knight felszólítja.

***

Rose éppen a szobájában olvasott, amikor a földszinten követelőzően csörögni kezdett a telefon. Am lánynak semmi kedve nem volt lemenni, hogy felvegye. Ha valaki valami fontosat akart, akkor újra hívni fog - gondolta. De aztán mégis úgy döntött, hogy felveszi. Hátha az apja telefonál. Leszaladt a lépcsőn a nappaliba és felkapta a még mindig csörgő telefont.

 - Halló! – szólt bele. Remélte, hogy legalább valaki olyan telefonált, aki miatt megérte lemásznia a lépcsőn.

 - Szia, hugi!

 - Lea? – kérdezte Rose elképedve. A nővére régebben naponta felhívta őket, de mostanában már nagyon régen nem telefonált. – Mizújs? Hogy megy a tanulás?

 - Elég jól. Te, figyelj, nem hallottál mostanában apuról?

 - Nem. Már elég rég nem beszéltem vele. A szeptemberi látogatása óta nem jött haza. Kábé egy hete telefonált, de azóta nem jelentkezett – magyarázta Rose.

 - Ó. Remélem, nem esett valami baja. És te hogy vagy?

 - Megvagyok.

 - Hogy állsz a fiúkkal? Van valaki említésre méltó? – faggatózott Lea.

 - Hát… Nem tudom. Van itt egy srác, aki számításba jöhetne…

 - Na! Az szuper! Hány éves? Hogy néz ki? Mesélj róla!

Lea egyetlen rossz tulajdonsága az volt, hogy néha nagyon rá tudott izgulni a dolgokra, túl nagy jelentőséget adva nekik.

 - Jeremy-nek hívják és tizenöt éves. Pár hete ismerkedtünk meg, de csak barátok vagyunk – mondta Rose. Aztán nagyjából leírta Jeremy kinézetét.

 - Korosztályban tökéletes. Az szerint, amit mondtál, nyilvánvalóan jól néz ki – sorolta Lea. Rose szinte látta maga előtt, ahogy a nővére az ujján számolja a szempontokat. - Miért nem hívod el valahová?

 - Már meghívott a kávézóba… Bár nem tudom, az randinak tekinthető-e. Egy fontos dologról akar velem beszélgetni – Rose nem akart Leának beszélni a betegségéről. A családjából csak az apja tudott róla.

 - Persze, hogy randinak tekinthető. Bármilyen indokkal is hívott meg, igenis vedd úgy, hogy randira hívott. Tehát okvetlenül valami csinos ruhát vegyél fel.

 - Ha te mondod…

Aztán még vagy fél órát beszélgettek mindenféléről. Lea tanácsokkal dobálózott a fiúkról és a suliról és valószínűleg mindenről, ami az eszébe jutott. Megbeszélték azt is, hogy Lea decemberben végre hazajön pár hétre. Egyikük se nagyon akarta lerakni a telefont. Rose örült, hogy végre hallhatja nővére hangját. De végül, amikor már minden témát kiveséztek, Lea a sok tanulnivalójára hagyatkozva letette. Rose visszament a szobájába és elnyúlt az ágyán. Elgondolkozott azon, amit a nővére mondott neki a fiúkkal kapcsolatban. Vajon Jeremy tényleg randira hívta meg? Vagy csak amolyan baráti találkára? Nem tudta eldönteni. Egyrészt, most, hogy visszapörgette az agyában a ma reggeli eseményeket, biztos volt benne, hogy a fiú flörtölt vele. Másrészt viszont hihetetlennek tűnt, hogy ő, a különc kis csodabogár tetszene valakinek. Na, mindegy, idővel majd kialakul valami – gondolta. Újra elővette a könyvét és igyekezett odafigyelni arra, amit olvas.

Rose az erdőben sétált. A csendes éjszaka hangjait csak a léptei halk nesze törte meg. Bár koromsötét volt, mégis tudta, hova kell mennie. Olyan magabiztosan lépdelt az esőtől csúszós avaron, mintha fényes nappal lenne, mégse botlott meg a kiálló gyökerekben. Csak ment, egyenesen előre, valami titokzatos ösztön által vezérelve. Az erdő most inkább nyugodtnak és békésnek volt mondható, semmint félelmetesnek. A távolból néha baglyok és más éjjeli állatok hangjait lehetett hallani. Rose becsukta a szemét és úgy ment tovább. A többi érzékére és az ösztönre hagyatkozott, amely idáig vezette. A lágy szellőben érezni lehetett az avar és az örökzöldek jellegzetes, erős illatát. Eszébe jutottak az esték a régi házukban, amit pár éve adtak el, mielőtt az apja visszatért volna a katonasághoz. A ház hátsó verandája mögött rögtön az erdő húzódott. Néha, az enyhébb őszi éjszakákon kint szokott ücsörögni a verandán és nézni a csillagokat. Az apja szerin kora ősszel volt a legszebb az éjszakai égbolt. Rose nem látott különbséget az ősz és a többi évszak között, számára a csillagos ég mindig ugyanolyan szép volt.

Még pár percig kóborolt a fák között, mintha egy hangot követett volna. Aztán megállt. Amikor kinyitotta a szemét döbbenten vette észre a helyet, ahova került. Egy tisztáson állt, egy kopasz folton az erdőben. Sötét alakok vették körül. Talán sziklák? Nem, ahhoz túl szögletesek voltak. Aztán hirtelen a hold áttört a felhőkön, megvilágítva a tisztást. A furcsa alakok, amelyeket az előbb sziklának nézett, keresztek voltak. Sírkövek. Rose alaposabban körülnézett. Több száz kereszt alakú sírkő vette körül. A régi temető! – jutott eszébe. A sírkövek körül sötét árnyakat látott, amelyek kissé emlékeztettek emberi alakokra. Az egész helyet a halál sűrű, fojtogató aurája vette körül. Rose levegőért kapkodva kutatott egy menekülési útvonal után. Az ösztön, amely eddig vezérelte hirtelen eltűnt. És most ott állt kiszolgáltatottan egy kísértetjárta temető közepén. Az árnyak közül egy némileg kivehetőbb alak vált ki. Egy szőke hajú fiatal lány. Rose hátrált pár lépést, de aztán valami megakadályozta a menekülésben. Érezte a hátához simuló hűvös követ. Megfordulva megállapította, hogy egy kripta falának ütközött. Aztán ráébredt, mekkora ostobaságot tett. Hátat fordított a veszélynek. Újra szembefordult a kísértetlánnyal, akitől már csak pár lépés választotta el.

 - Ki vagy? – kérdezte Rose reszketeg hangon. A térdei olyannyira remegtek, hogy csodálkozott, hogy egyáltalán állva tud maradni.

 - Ha nem nézel szembe a sorsoddal, felemészt a végzeted! – suttogta a kísértet. A szőke lány háta mögött egy csomó sötétszürke árny gyűlt össze. Egy kar nyúlt Rose felé az alakok felől. Rose a hátát a falnak szorítva megkerülte a kriptát. Mielőtt azonban futásnak eredt volna az erdő felé, észrevett egy ragyogó, aranyozott feliratot a kripta ajtaja felett:

LEAVEY CSALÁD.

Rose levegőért kapkodva ült fel az ágyán. Még reszketett az álom hatásától. A szíve hevesen dobogott. Csak arra tudott gondolni, hogy ez a rémálom más volt, mint azok, amelyek már hónapok óta néha-néha előjöttek. Azok az álmok csak az aggodalom és az idegesség szüleményei voltak. A mostaniban viszont Rose látni vélte a jövőjét. Nem! Nem szabad ezt gondolnia! Minden rendben lesz! Megrázta a fejét, mintha így meg tudna szabadulni az álomtól. De a gondolatai továbbra is szerteszét csapongtak, mint a riadt madarak.

Hirtelen halk zajra lett figyelmes. Mintha nagyon óvatosan becsuktak volna egy ajtót. Biztos csak Greg – gondolta. De Greg általában hangosabb zajt szokott csapni, amikor hazajön. Rose nem hallotta a jellegzetes csoszogást sem, ahogy a nagybátyja feljön az emeleti szobájába. Már kezdte azt hinni, csak képzelte az egészet, amikor újabb hangot hallott: halk nyikorgást, ahogy a lépcsők felnyögtek a rájuk nehezedő súlytól. Akárki is van a házban, közeledik Rose szobájához. A lány lecsusszant az ágyáról és a lehető legkisebb zajt csapva kiosont a szobájából. Az egész házban félhomály uralkodott, mivel Rose-nak még nem volt ideje felkapcsolni a villanyt. A szíve vadul verte a bordáit, mintha ki akarna törni a mellkasából. A testében szétáradó adrenalin kiélesítette az érzékeit, ezzel valahogy valószerűtlenné téve a jelenetet. A lány a folyosón tétovázva megállt. Most merre? Nem tudta, hol tartózkodik a házban levő ismeretlen. Hallgatózott. Úgy érezte, a leghangosabb zaj a házban a szíve vad dobolása. De aztán más hangra is figyelmes lett: halk lélegzetvételek. Kényszerítenie kellett magát, hogy továbbra is összpontosítani tudjon. Egy ideig észre sem vette, hogy az egész testében remeg. Akárki is van a házban, már az emeleten jár. Rose le akart rohanni a lépcsőn, át a nappalin, aztán ki az utcára. Újabb lépteket hallott, közvetlenül a háta mögül. És akkor hirtelen erős karok fonódtak a dereka köré, megfosztva a lányt a menekülés utolsó esélyétől. Bár tudta, hogy úgysem hallja meg senki, felsikoltott.