Díj :D

Helló! Tudom, nagyon el vagyok maradva a fejezettel, de még mindig nincs időm írni.
Viszont kaptam egy díjat, és ennek nagyon örülök. Köszönet érte Feilla-nak.

Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akiknél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról. 

1. Feilla adta nekem. Még egyszer köszönöm.

2. Továbbadom:

 - Mea Tenshi

 - Melinda Anne Johns

 - Bridzs

 - Dorothy Large

3. Dolgozom rajta :D

6. Fejezet

Hello! Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre eltűntem, de mostanában nagyon sok tanulnivalóm van... Na, hagyjuk a magyarázkodást! Az viszon igaz, hogy lusta dög módjára nem volt kedvem megírni afejezet végét és csak mindig tovább halogattam.
A rendszeres olvasóim száma már 19 (!!!), aminek nagyon örülök, Jó tudni, hogy ilyen sokan olvassák a - néha elég sikertelen - írományaimat.
Ami viszont elszomorított, hogy az előző fejihez egy komi sem érkezett és pipából is csak kevés volt. Remélem, ebből nem lesz szokás és legalább az a 2 komi meglesz ehhez a részhez.
Na, befogom. Jó olvasást, és még egyszer mondom: örülnék néhány viszajelzésnek, úgyhogy KOMIZZATOK.

Puszi:

Meli

Az évszakhoz képest szép idő volt. A nap világított a türkizkék, szinte felhőtlen égbolton. Az utcákon csomó ember sétált, mindenki ki akarta élvezni ezt a néhány utolsó szép napot, mielőtt beköszönt a zord, hideg tél. Mindenfelé, a csípős széltől kipirosodott arcú, tarka kabátokba öltöztetett óvodás kisgyerekek szaladgáltak, anyjukkal vagy a nevelőnőjükkel a nyomukban.

Nem lehet kellemes a bébiszitterkedés – gondolta Jeremy, elnézve egy tizenöt-tizenhat éves lányt, amint egy kisfiúval viaskodott. A gyerek visítani kezdett és meghúzta a lány szőke haját, mire ő panaszosan felkiáltott és elrántotta a fejét.

 - Nem ehetsz fagyit, Matthias, anyukád megtiltotta! – korholta a kisfiút.

Jer elmosolyodott. Az utca ismerős zajai teljesen elkábították az érzékeit. Már majdnem elment a Coffe Bar mellett, amikor eszébe jutott, hová kell mennie. Megállt a kávézó előtt és, a szemébe tűző nap miatt hunyorogva körülnézett.

Vajon Rose tényleg eljön? – kérdezte magában. De mielőtt még elkezdett volna rágódni a kérdésen, megpillantotta a lányt, amint felé igyekezett. Bordó színű, rövidebb szabású kabátot és sötétkék farmert viselt. Fekete haja az erős napfényben szinte kékeslilának tűnt. Amikor ő is észrevette Jeremyt, gyorsított a léptein. Ahogy közelebb ért, a fiú meglátta Rose szeme alatt a sötétlő karikákat, amelyek csak még jobban kitűntek a lány sápadt bőrén. Zaklatottnak tűnt.

 - Szia! – mosolyodott el Rose fáradtan. Mindenáron leplezni akarta a feldúltságát, különösebb siker nélkül.

 - Szia! Valami baj van? – kérdezte Jeremy.

 - Nem… - mondta Rose, de amikor észrevette, hogy a fiú nem hisz neki, hozzátette: - Nem fontos. Inkább menjünk be!

Nem kellett volna idejönnöm – gondolta Rose. – Tudhattam volna, hogy rögtön kiszúrja, hogy rossz kedvem van. Semmiképp sem akart beszélni a tegnap történtekről Jeremy-nek. Semmi szükség, hogy még valaki azt higgye, megőrült.

 - Hát jó… - egyezett bele a fiú, és kinyitotta Rose előtt az ajtót.  

A következő félórában, míg megitták a forró csokijukat, csak mindennapi dolgokról beszélgettek. Rose rosszkedve fokozatosan elmúlt, nemsokára már fesztelenül nevetgélt a fiú történetein az iskoláról. Egyikük sem hozta fel Rose betegségét, Jeremy azért nem, mert nem akart tolakodó lenni, Rose pedig egyszerűen húzni akarta az időt.

 - Sétáljunk egyet a parkban! – vetette fel az ötletet Rose, miután már mindketten megitták a forró csokit. Az ital kellemesen felmelegítette, de már meglehetősen unta az egy helyben ücsörgést.

 - Jó ötlet – helyeselt Jeremy. Már nagyon az agyára ment az együttes, amely a Coffe Bar színpadán játszott.

A park tele volt élettel. A játszótereken különböző korosztályú gyerekek futkostak, a padokon babakocsis anyukák és öreg nénik ücsörögtek, beljebb pedig fiatalok beszélgettek. Jeremy fel is ismert egy-két lányt az iskolájukból, akik hevesen integettek neki. Jer visszaintett nekik, aztán Rose-ra nézett. A lány összeszorította az ajkait. Látszott rajta, hogy önmagától nem fog semmit mondani.

 - Rose… tegnap megígérted, hogy elmondasz mindent a betegségedről… - kezdte. – Csak azt szeretném mondani, hogy csupán segíteni akarok…

Rose az ajkába harapott. Na tessék, tovább már nem halogathatja a dolgot. Jeremy őszintének tűnt. Egyszer úgyis el kell mondanod – szólalt meg egy hang a fejében. A lány felsóhajtott, aztán tétován megszólalt:

 - Ez az egész… az ájulásos dolog körül-belül egy éve kezdődött. Ha jól emlékszem, először a tizenharmadik szülinapom napján lettem rosszul. Az apám… nagyon megrémült. Elkezdtük járni az orvosokat, de egyikük sem találkozott még hozzám hasonlóval. Nem tudták, mi a bajom.

 - Milyen gyakran történik? – kérdezte Jeremy, mintha értene valamit az orvostudományhoz. De, természetesen nem értett.

 - Nem nagyon gyakran… Hónaponta maximum egyszer. De nem köthető semmihez sem.

 - És mi történik, amikor rosszul leszel? Vannak előjelei?

 - Először szédülni kezdek… aztán pár másodperc múlva… elvesztem a kontrollt a testem felett. Nem tudok mozdulni, még csak lélegezni sem… - Rose hangja remegett, hogy felidézte, milyen érzés. – Olyankor úgy érzem, egy pár pillanatra meghalok – suttogta.

A lány lehanyatlott a padra, amely mellett épp elmentek. Nem tehetett róla, de mindig, amikor visszagondolt, milyen érzés… mindig csak egy szó jutott eszébe: meghalni. Úgy érezte, a kétségbeesés hullámai átcsapnak a feje felett. A tegnapi miatt már így is ingatag önuralma, a fal, amely eddig olyan jól megvédte, most teljesen leomlott.

Jeremy mellé ült és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. Nem jött szó az ajkára. Mindig olyan furcsa bizsergést érzett, amikor ennek a túlérzékeny, szeretnivaló lánynak a közelében volt.

 - Jól van, nyugi. Nem kell többet mondanod – mondta végül a fiú. – Nem tudom, mi történt veled az elmúlt egy napban, és nem is kell elmondanod, de látom, hogy nagyon felzaklat.

 - Nem, minden rendben – rázta meg a fejét Rose. – Még valamit akartam mondani. Újabban fura álmaim szoktak lenni… mintha a jövőt sugallnák - A lány Jeremy-re nézett, hogy lássa, nem fog-e úgy reagálni, mint Greg. De a fiú arcán nyoma sem volt hitetlenkedésnek. Hála istennek – gondolta Rose – legalább egyvalaki nem hiszi azt, hogy teljesen elment az eszem. De azt azért nem akarta megkockáztatni, hogy a tegnap történtekről beszéljen. – Meg aztán ott van egy csomó apróság, amelyek külön-külön nem tűnnek lényegesnek, de… - nem tudta befejezni a mondatot. – Úgy érzem, ez az egész valami… természetfeletti.

- Várj egy percet! Azt hiszem, ismerek valakit, aki segíteni tudna – mondta hirtelen Jeremy. -  A nagybátyám felesége régebben paranormális jelenségeket kutatott. Éppenséggel rákérdezhetnék nála a te ügyedre.

 - Várj, várj, várj! – Kiáltott fel ijedten Rose. - Nehogy másnak is szólj erről! Tegnap megpróbáltam Greggel beszélni, de csak az értem el vele, hogy azt hiszi, megőrültem.

 - Biztos vagyok benne, hogy nem fog hülyének nézni. Ha nem szeretnéd, meg sem mondom neki a nevedet. – mondta Jeremy. – Nem lesz gáz. Ingrid jó fej.

- Hát jó. Legyen. De személyesen akarok vele beszélni. Rendben? – Rose valamiért úgy érezte, jobb, ha jelen lesz ő is, amikor beszélnek ezzel az Ingriddel. És ki tudja? Talán tényleg mond valami hasznosat.

- Majd elintézzem, hogy találkozzatok – bólintott Jeremy.

Észre sem vették, hogy időközben már majdnem beesteledett. A legtöbb ember már hazament és a park visszanyerte természetes nyugalmát. Rose a lenyugvófélben lévő napra pillantott. A gondolatai teljesen összekuszálódtak. Hogy lehet, hogy Jeremy nem tartja őrültnek? Pillanatnyilag úgy érezte, jobban megbízhat ebben a fiúban, mint nagybátyjában. Csalódott Gregben.

 - Szerinted fura vagyok? – nézett hirtelen Jeremy arcába. Úgy érezte, muszáj feltennie ezt a kérdést.

 - Nem, dehogy – mondta a fiú. – Más vagy, mint a többi lány. De semmiképpen sem vagy fura… inkább különleges. – Jeremy őszintén beszélt. Kedvelte Rose-t, talán éppen azért, mert nem hasonlított egyetlen lányra sem, akikkel Jeremy az élete folyamán találkozott.

 - De én nem akarok különleges lenni… olyan akarok lenni, mint a többiek – suttogta Rose. Egész életében igyekezett hasonlítani a többi lányra. Nem akart az a lány lenni, nem akarta, hogy mutogassanak rá és kinevessék. Falat emelt maga köré, és nem engedett be senkit. És most tessék! Kiderült, hogy mégsem volt olyan hatásos az álca, mégis vannak, akik belátnak a fal mögé.

 - Soha ne mondj ilyet, Rose. Ne szégyelld, hogy más vagy. Ne akarj olyan lenni, mint a mai lányok!  - háborodott fel a fiú. Nem értette, egyáltalán miért merült fel Rose-ban a kérdés, hogy fura-e.

 - De hát mi értelme van? Miért kellene magamat adnom, ha a többiek úgysem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok? – kérdezte Rose szívből jövő kétségbeeséssel. Ahogy Jeremy-re nézett, az arcának a nap utolsó sugarai arany ragyogást kölcsönöztek. Jeremy közelebb hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

 - Ne foglalkozz a többiekkel! Te sokkal több vagy náluk. És aki igazán szeret, hidd el, az inkább az igazi énedet szereti, nem az álcát, amely mögé elrejtőzöl.

Jeremy gyöngéden végigsimította a lány arcát. Aztán megcsókolta. Nem tervezte megtenni, de egyszerűen magától megtörtént.

Rose még soha nem csókolózott senkivel. Az érzés, ahogy az ajkuk összeért, nem volt fogható semmihez. Teljesen természetesnek érezte, ahogy közelebb húzódott a fiúhoz és átölelte a nyakát. Azt kívánta, bár tartana örökké ez a pillanat. Most minden olyan tökéletes volt.

Rose úgy érezte, ez volt élete legjobb napja. Otthon, az ágyában fekve is a délután történteken járt az esze. Valahányszor csak felidézte, milyen volt Jeremy-val csókolózni, kellemes melegség öntötte el. Az első csók… - gondolta magában. Eddig nem értette, miért tartották olyan csodálatosnak. De most minden megváltozott. Végre úgy érezte, tényleg él, és nem csak létezik. Szerelmes volt.

5. Fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet, amelyet már az új béta, Zuzu herceg segített kijavítani. Jó olvasást!

Rose próbált küzdeni az őt visszatartó karokkal, kapálózott, rugdosott, karmolt, de mindhiába. Mintha a támadójának nem is lenne teste. Pár perc reménytelen küzdelem után kimerülten, fájó végtagokkal kénytelen volt beismerni, hogy semmi esélye. A rémület, mintha jéghideg folyadék lenne, úgy áradt szét a lány testében. Már-már kezdett belenyugodni, hogy nem szabadulhat, amikor az életösztöne újra előtört: olyan erősen vetődött előre, hogy sikerült kiszabadulnia a szorításból. A lendülettől pár lépést még előrebotladozott és éppen szemben találta magát a folyosó alján levő nagy, keretes tükörrel. A saját tükörképe mögött megpillantotta az üldözőjét. Emberi alak volt, bár az egész teste füstszerű masszából állt. De nem ez volt benne a legrémisztőbb, hanem a szemei, amelyek vörösen izzottak, mintha lángolnának. Rose halálra rémült. Levegőért kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a lénytől.  Megpróbált elfutni, de a lény mellette termett és újra elkapta – ezúttal a nyakánál. A lány legbelül a lelkében úgy érezte, mintha jeges vízbe merült volna, amely egyre csak húzza lefelé a feneketlen mélységbe. Próbálta leküzdeni az érzést, feljutni a felszínre, de mindhiába – minél jobban erőlködött, annál inkább beszippantotta a képzeletbeli sodrás. Az őt fojtogató karoktól még sikítani sem tudott. Szorosan behunyta a szemét, és azt kívánta, bár lenne már mindennek vége.

Hirtelen fény öntötte el a folyosót. A sötét lény a semmibe veszett. Elpárolgott. Rose végre újra levegőhöz jutott. A hátát a falnak döntve lecsúszott a földre és hálásan felzokogott. Az arcát reszkető kezeibe temette. A megkönnyebbülés, amelyet érzett nem volt viszonyítható semmihez. A lény, amely megtámadta – bármi is volt az -, nyilvánvalóan csak sötétben létezhet.

De ki kapcsolta fel a villanyt? Van még valaki a házban? Rose rémülten nézett körül és megpillantotta Greget, ahogy épp feléje rohant.

 - Rosemary? Mi történt? – kérdezte rémülten a férfi, miközben letérdelt a még mindig zokogó lány mellé. Rose könnyektől csíkozott arccal a férfi szemébe nézett. Greg arcáról lerítt az értetlenséggel vegyített aggodalom. Nyilván meghallotta, hogy a lány sikított, de nem látta, mi ijesztette meg.

 - Nem tudom. Valami… el akart kapni – motyogta a lány akadozó lélegzettel, amikor végre szóhoz bírt jutni a sírástól. – Félek. Úgy félek. – Még akart valamit mondani, de a hangja remegő, csukladozó nyöszörgésbe ment át.

Greg magához ölelte rémült unokahúgát és megnyugtatóan simogatta a hátát. Rose a vállának támasztotta a homlokát és próbált valamelyest lehiggadni. Amikor a lány lenyugodott egy kissé, Greg segített neki felállni és lekísérte a nappaliba, ahol leültette a fotelbe és egy csésze tea mellett megpróbálta kiszedni belőle, hogy mi is történt valójában.

 - Délután elaludtam és amikor felébredtem, már sötét volt és nem volt felkapcsolva a villany. Hangokat hallottam… mintha valaki lett volna a házban rajtam kívül. Azt hittem, betörő. Kimentem a szobából, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs itt senki. – Rose hangja még mindig remegett az előbb átélt sokktól.

 - Én zörögtem odalent – vallotta be Greg. – Azt hittem, alszol és nem akartalak felébreszteni azzal, hogy nagyobb zajt csapok. Éppen elindultam felfelé, amikor meghallottam, hogy sikítasz. Aztán felkapcsoltam a világítást. Mi történt?

 - El akart kapni…. – suttogta Rose. A pánik fojtogató gombócot növesztett a torkába. Nem tudott megszabadulni a tudattól, hogy a lény lehet, hogy ott vár rá a ház egy sötét zugában.

 - El akart kapni? – ismételte Greg. – Mégis mi?

 - Nem tudom. Fekete volt és úgy nézett ki, mintha füstből lenne. Pirosak voltak szemei…

 - Ez hülyeség! Én nem láttam semmit – mondta a férfi.

 - Amikor felkapcsoltad a lámpát akkor… elpárolgott – Rose próbálta leküzdeni az újra rá törő szorongást. Nyelt egyet.

 - Az én házam száz százalékosan kísértetmentes! – Greg megpróbálta elviccelni a dolgot, de ebben a helyzetben nem segített a humora.

- De én láttam. Ne nézz bolondnak, mert nem vagyok az! – kiáltott fel a lány.

A nagybátyja csitítóan Rose vállára tette a kezét. Nem akarta még több stressznek kitenni a lányt.

 - Nem mondom, hogy bolond vagy. Talán csak túl sokat vagy egyedül és…

 - Az a lény valódi volt! Meg akart fojtani! – Rose teljesen kikelt magából.

Greg felsóhajtott.

 - Oké. Elhiszem, hogy láttál valamit. Különben nem lennél így megrémülve. – Zavartan megvakargatta a fejét és próbált valami biztatót mondani. - Próbálj felkapcsolt lámpánál aludni, vagy nem tudom…

Rose nem hitt neki. Tudta, hogy valójában nem hiszi el, amit mond, csak próbálja őt megnyugtatni. Tudta, hogy ezzel egyedül kell megküzdenie. De nem most.

A lány kiitta az utolsó csepp teát is, aztán visszatette a bögrét az asztalra. Aztán csak ült, felhúzott lábakkal és üres szemmel meredt maga elé. Az arca még a szokásosnál is sápadtabb volt, pillantása zavaros, élettelen. A pár perccel azelőtti események újra és újra végigpörögtek az agyában, mint valami véget nem érő film. Amikor már egy ideje csendben volt, úgy nézett ki, hogy rendben lesz, de aztán legyűrte egy újabb pánikroham. Izzadni kezdett a tenyere és az egész testében reszketett. A szíve heves vágtába kezdett, vadul pumpálva az adrenalint az ereiben. Újra zokogni kezdett. Gregnek sok időbe telt, míg meg tudta nyugtatni a lányt. Akkor egy ideig újra csak meredten bámult maga elé, de amint eszébe jutott a lény vörös szeme, újabb pánikroham kerítette hatalmába. És ez így ismétlődött, ki tudja, hányszor. Pár óra múlva, amikor Rose teste már felemésztette az összes rendelkezésére álló adrenalint, a lány nyugtalan álomba merült. De még álmában is reszketett és csapkodott. Greg nagy nehezen felcipelte Rose ernyedt testét a szobájába és miután felkapcsolta a villanyt, magára hagyta a lányt.

 - Basszus, nem tudtam, mit tegyek! Mit kellett volna tennem, John, na mit? – Rose arra ébredt, hogy Greg az apjával veszekszik telefonon. A lány felült az ágyon és a fülét a falhoz tapasztva hallgatózott. Greg valószínűleg beszámolt az apjának az este történtekről.

 - Nekem ez nem megy! Nem tudlak mindenben helyettesíteni! - a nagybátyja hangjából csak úgy sütött a kétségbeesés. Egy ideig csend volt, amíg Rose apja beszélt.

 - Az isten szerelmére, te vagy az apja! – üvöltötte Greg.

Megint csend. Aztán Greg kissé enyhébb hangnemre váltott.

 - Jonathan, kérlek! Gyere haza! Próbálj neki segíteni! Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti… - a beszélgetés innentől egy átlagos mindennapi telefonhívássá vált. Greg mindenre csak azt válaszolta, hogy „jó” meg hogy „rendben”.

Rose egy idő után már nem tudott odafigyelni a beszélgetésükre a rá törő fájdalomhullámtól. Könnyek szöktek a szemébe. Most már az apja is azt hiszi, hogy megbolondult. Újra és újra hallotta Greg kétségbeesett hangját: Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti. Úgy érezte, mintha valami be akarná szippantani. Nem, nem is beszippantani, inkább darabokra szaggatni. Mi van, ha Gregnek igaza van? Tényleg képes lenne megbolondulni? Nem, valószínűleg nem. De nagyon fájt, hogy tudta, mások – a saját tulajdon apja - ezt gondolják róla. Nem kellett volna Gregnek elmesélnie, mit látott.  Ki kellett volna találnia valami hazugságot. Akkor minden rendben lenne. Soha többé nem tehet ilyet. Erősnek kell lennie. Itt, az ágyában, hajnali kettőkor Rose megfogadta, hogy erős lesz. Nem lesz többé az a félős kislány, aki eddig volt. Ha legközelebb valami rossz történik, szembenéz vele. És legfőképpen nem mondja el Gregnek, bármennyire is fél. Hisz ezt mondta a lány az álmában is. Hogy szembe kell néznie a sorsával, különben felemészti. 

:D

Sziasztok! A következő fejezet már úton van, de nem emiatt írok. Szükségem lenne valakire, aki átolvassa és esetleg kijavítja a fejezeteimet, ugyanis ez így egyedül elég nehéz. Ezért úgy döntöttem, felveszek magam mellé egy béta-szerkesztőt. Ha valakit érdekelne, írjon komit a bejegyzés alá, vagy az e-mail címemre (meli.moon.xoxo@gmail.com) vagy esetleg facebookon keresztül.

4. Fejezet

Hali! Nagyon sajnálom, hogy ennyi késtem a fejezettel, de remélem ezt kárpótolni tudom azzal, hogy ez a rész - szerintem legalábbis  - magamhoz képest jól sikerült. Köszönöm a komikat és a pipákat az előző részhez, remélem most is megörvendeztettek pár véleménnyel. A következő fejezetet illetően nem ígérek semmit, mert még az lesz a vége, hogy megint csalódást okozok. 

Jó olvasást! 

Meli

 - Miattam lógsz a suliból? – kérdezte Rose felvont szemöldökkel. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Jeremy tényleg itt van.

 - Aha. Nem nagy ügy – vonta meg a vállát a fiú.

 - És miért is vagy itt? – kérdezte Rose. Aztán pár pillanat múlva rájött, hogy nem éppen ez lett volna a megfelelő válasz. Remélte, hogy Jeremy nem fog megsértődni. – Nem mintha zavarnál, vagy valami… - Hirtelen nagyon fontos lett neki a szőnyeg mintája.

 - Bocsánatot szeretnék kérni a… múltkori miatt. Nem kellett volna olyan tolakodónak lennem…

Rose abbahagyta a padló fixírozását és Jeremy szemébe nézett. Felsóhajtott.

 - Semmi gond. Igazad volt – ismerte be.

 - De azért nem kellett volna rád erőltetnem a véleményemet. Tudom, hogy nehéz lehet neked…

 - Nem haragszom. Szerintem felejtsük el az egészet, oké? – ajánlotta fel a lány. Semmi kedve nem volt tovább feszegetni a témát. Jeremy nem haragszik rá, ő sem haragszik Jeremy-re. Mit kell ezt még bonyolítani?

 - Ahogy akarod. De barátok vagyunk, ugye?

 - Barátok – bólintott Rose és küldött egy bátorító mosolyt a fiú felé. Örült, hogy tisztázták a dolgot, mivel tényleg kedvelte a fiút.

Jeremy bizonytalanul visszamosolygott a lányra. Nem merte feltenni a fejében megfogalmazódott kérdéseket, mivel tudta, hogy Rose belé vetett bizalma még igencsak ingatag.

 - Nézd, tudom, hogy most kérdezni akarsz valamit a... ööö… betegségemről. De… adj nekem egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat… Ígérem, később elmagyarázom. – Tényleg időre volt szüksége. Nem tudta elképzelni, hogy most rögtön kitálaljon Jeremy-nek mindenről. Nem arról volt szó, hogy nem bízott meg a fiúban, de össze kellett szednie a gondolatait. Ki kellett találnia, milyen módon közölje vele az információkat.

 - Mondjuk holnap? – kérdezte Jeremy, de amikor meglátta Rose bizonytalan arckifejezését, hozzátette: - Vagy lehet máskor is…

 - Nem! A holnap jó lesz – vágta rá szinte rögtön Rose. Egy nap éppen elég arra, hogy átgondolja, mit mond el a fiúnak és mit nem. Viszont nem lesz ideje kihátrálnia a dologból. Mert akármennyire is akarta kideríteni az ájulásai okát, tudta, hogy ha lenne ideje tétovázni, végül bepánikolna és lefújná az egészet.

 - Holnap délután háromkor találkozhatunk a Coffee Bar-ban? – ajánlotta fel Jer. A Coffee Bar nagyon népszerű volt az itteni középiskolások körében, és nemcsak azért, mert közel volt a hexhami gimnáziumhoz, hanem azért is, mert a tulaj megengedte, hogy minden pénteken felléphessenek a helyi gimisek együttesei. Voltak köztük totál bénák, de néhányan egész tűrhetően játszottak. Jeremy már csak a hangulata miatt szerette az a helyet.

 - Benne vagyok – mondta Rose. Tavaly már párszor járt abban a kávézóban a barátnőivel. Emlékezett, hogy isteni forró csokit készítettek ott. De az úgynevezett barátnői rögtön cserbenhagyták, miután Rose magántanuló lett, és azóta nem is volt a kávézóban.

 - Na, én húztam vissza a suliba. Nem akarok elkésni a második óráról is – mondta Jeremy, miután pár pillanatig némán ácsorogtak a nappaliban.

 - Jaj, persze. Menj csak. Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. Várj! Elkérhetném a telefonszámodat? Csak, hogy ha holnap valami közbejönne, akkor tudjalak értesíteni.

Rose odaadta a telefonját a fiúnak, és megvárta, amíg az bepötyögi a számát. Miután Jeremy visszaadta a mobilt, Rose elkísérte az ajtóig.

 - Akkor holnap – mosolyodott el a fiú.

 - Jó-jó. Szia!

Rose már éppen be akart menni, amikor szárnycsapkodást hallott a feje felől. Megfordult és meglátta a baglyot, amint a házuk előtt fa egyik alsóbb ágán ült és kíváncsian tanulmányozta a lányt.

 - Szia! – mosolygott a madárra. A bagoly továbbra is áthatóan nézett Rose-ra. Amikor elkezdte ide-oda forgatni busa fejét, mintha minden szögből alaposan meg akarná őt figyelni, Rose felnevetett. A bagoly nem ijedt meg, ugyan miért is tenné? Ha bántani akarta volna, akár maradandó, súlyos sérüléseket is okozhatott volna a lánynak. De nem támadta meg, inkább sértődötten felborzolta a tollait.

Miután Jeremy bekanyarodott Rose-ék utcája végén, eszébe jutott, hogy a második órája angol. Basszus! Be kell érnie becsengetés előtt. Az angolt az igazgatónő tanította, aki még Jeremy-nek sem nézte el a késést. Az volt a szabály, hogy aki késik, annak felelnie kell, mégpedig abból a tananyagból, amelyet az igazgatónő megad neki. Nem beszélve arról, hogy még igazolatlan órát is kap. Röviden: jó lesz, ha szedi a lábát.

 - Hú, haver! Mázlid van, hogy beértél! – veregette meg Jeremy vállát az egyik haverja, Tyler. Tyler az A osztályba járt, Jeremy pedig B-s volt. – Mrs. Knight bal lábbal kelt fel. – Az A-soknak első órában volt angoljuk, így Jeremy mindig első kézből kaphatta az infókat az igazgatónő közérzetéről.

 - Mikor nem azzal kel fel?

 - Kettest adott az írásbelimre! Pedig annyit tanultam rá!

 - Aha – válaszolt Jeremy. Tyler-nél éppenséggel csoda volt, ha valamiből kettest kapott. A csengő fülsértő visítása megszakította a társalgásukat. Jer futólépésben elindult az angolterem felé. Még épp idejében ért oda, ugyanis a tanárnő fél perccel később belépett a tanterembe és megkezdte a szokásos unalmas óráját. Jeremy úgy helyezkedett el, hogy az előtte ülő nagydarab srác tökéletesen eltakarja. Így legalább nyugodtan a gondolataiba merülhetett az óra alatt, nem kellett félnie attól, hogy Mrs. Knight felszólítja.

***

Rose éppen a szobájában olvasott, amikor a földszinten követelőzően csörögni kezdett a telefon. Am lánynak semmi kedve nem volt lemenni, hogy felvegye. Ha valaki valami fontosat akart, akkor újra hívni fog - gondolta. De aztán mégis úgy döntött, hogy felveszi. Hátha az apja telefonál. Leszaladt a lépcsőn a nappaliba és felkapta a még mindig csörgő telefont.

 - Halló! – szólt bele. Remélte, hogy legalább valaki olyan telefonált, aki miatt megérte lemásznia a lépcsőn.

 - Szia, hugi!

 - Lea? – kérdezte Rose elképedve. A nővére régebben naponta felhívta őket, de mostanában már nagyon régen nem telefonált. – Mizújs? Hogy megy a tanulás?

 - Elég jól. Te, figyelj, nem hallottál mostanában apuról?

 - Nem. Már elég rég nem beszéltem vele. A szeptemberi látogatása óta nem jött haza. Kábé egy hete telefonált, de azóta nem jelentkezett – magyarázta Rose.

 - Ó. Remélem, nem esett valami baja. És te hogy vagy?

 - Megvagyok.

 - Hogy állsz a fiúkkal? Van valaki említésre méltó? – faggatózott Lea.

 - Hát… Nem tudom. Van itt egy srác, aki számításba jöhetne…

 - Na! Az szuper! Hány éves? Hogy néz ki? Mesélj róla!

Lea egyetlen rossz tulajdonsága az volt, hogy néha nagyon rá tudott izgulni a dolgokra, túl nagy jelentőséget adva nekik.

 - Jeremy-nek hívják és tizenöt éves. Pár hete ismerkedtünk meg, de csak barátok vagyunk – mondta Rose. Aztán nagyjából leírta Jeremy kinézetét.

 - Korosztályban tökéletes. Az szerint, amit mondtál, nyilvánvalóan jól néz ki – sorolta Lea. Rose szinte látta maga előtt, ahogy a nővére az ujján számolja a szempontokat. - Miért nem hívod el valahová?

 - Már meghívott a kávézóba… Bár nem tudom, az randinak tekinthető-e. Egy fontos dologról akar velem beszélgetni – Rose nem akart Leának beszélni a betegségéről. A családjából csak az apja tudott róla.

 - Persze, hogy randinak tekinthető. Bármilyen indokkal is hívott meg, igenis vedd úgy, hogy randira hívott. Tehát okvetlenül valami csinos ruhát vegyél fel.

 - Ha te mondod…

Aztán még vagy fél órát beszélgettek mindenféléről. Lea tanácsokkal dobálózott a fiúkról és a suliról és valószínűleg mindenről, ami az eszébe jutott. Megbeszélték azt is, hogy Lea decemberben végre hazajön pár hétre. Egyikük se nagyon akarta lerakni a telefont. Rose örült, hogy végre hallhatja nővére hangját. De végül, amikor már minden témát kiveséztek, Lea a sok tanulnivalójára hagyatkozva letette. Rose visszament a szobájába és elnyúlt az ágyán. Elgondolkozott azon, amit a nővére mondott neki a fiúkkal kapcsolatban. Vajon Jeremy tényleg randira hívta meg? Vagy csak amolyan baráti találkára? Nem tudta eldönteni. Egyrészt, most, hogy visszapörgette az agyában a ma reggeli eseményeket, biztos volt benne, hogy a fiú flörtölt vele. Másrészt viszont hihetetlennek tűnt, hogy ő, a különc kis csodabogár tetszene valakinek. Na, mindegy, idővel majd kialakul valami – gondolta. Újra elővette a könyvét és igyekezett odafigyelni arra, amit olvas.

Rose az erdőben sétált. A csendes éjszaka hangjait csak a léptei halk nesze törte meg. Bár koromsötét volt, mégis tudta, hova kell mennie. Olyan magabiztosan lépdelt az esőtől csúszós avaron, mintha fényes nappal lenne, mégse botlott meg a kiálló gyökerekben. Csak ment, egyenesen előre, valami titokzatos ösztön által vezérelve. Az erdő most inkább nyugodtnak és békésnek volt mondható, semmint félelmetesnek. A távolból néha baglyok és más éjjeli állatok hangjait lehetett hallani. Rose becsukta a szemét és úgy ment tovább. A többi érzékére és az ösztönre hagyatkozott, amely idáig vezette. A lágy szellőben érezni lehetett az avar és az örökzöldek jellegzetes, erős illatát. Eszébe jutottak az esték a régi házukban, amit pár éve adtak el, mielőtt az apja visszatért volna a katonasághoz. A ház hátsó verandája mögött rögtön az erdő húzódott. Néha, az enyhébb őszi éjszakákon kint szokott ücsörögni a verandán és nézni a csillagokat. Az apja szerin kora ősszel volt a legszebb az éjszakai égbolt. Rose nem látott különbséget az ősz és a többi évszak között, számára a csillagos ég mindig ugyanolyan szép volt.

Még pár percig kóborolt a fák között, mintha egy hangot követett volna. Aztán megállt. Amikor kinyitotta a szemét döbbenten vette észre a helyet, ahova került. Egy tisztáson állt, egy kopasz folton az erdőben. Sötét alakok vették körül. Talán sziklák? Nem, ahhoz túl szögletesek voltak. Aztán hirtelen a hold áttört a felhőkön, megvilágítva a tisztást. A furcsa alakok, amelyeket az előbb sziklának nézett, keresztek voltak. Sírkövek. Rose alaposabban körülnézett. Több száz kereszt alakú sírkő vette körül. A régi temető! – jutott eszébe. A sírkövek körül sötét árnyakat látott, amelyek kissé emlékeztettek emberi alakokra. Az egész helyet a halál sűrű, fojtogató aurája vette körül. Rose levegőért kapkodva kutatott egy menekülési útvonal után. Az ösztön, amely eddig vezérelte hirtelen eltűnt. És most ott állt kiszolgáltatottan egy kísértetjárta temető közepén. Az árnyak közül egy némileg kivehetőbb alak vált ki. Egy szőke hajú fiatal lány. Rose hátrált pár lépést, de aztán valami megakadályozta a menekülésben. Érezte a hátához simuló hűvös követ. Megfordulva megállapította, hogy egy kripta falának ütközött. Aztán ráébredt, mekkora ostobaságot tett. Hátat fordított a veszélynek. Újra szembefordult a kísértetlánnyal, akitől már csak pár lépés választotta el.

 - Ki vagy? – kérdezte Rose reszketeg hangon. A térdei olyannyira remegtek, hogy csodálkozott, hogy egyáltalán állva tud maradni.

 - Ha nem nézel szembe a sorsoddal, felemészt a végzeted! – suttogta a kísértet. A szőke lány háta mögött egy csomó sötétszürke árny gyűlt össze. Egy kar nyúlt Rose felé az alakok felől. Rose a hátát a falnak szorítva megkerülte a kriptát. Mielőtt azonban futásnak eredt volna az erdő felé, észrevett egy ragyogó, aranyozott feliratot a kripta ajtaja felett:

LEAVEY CSALÁD.

Rose levegőért kapkodva ült fel az ágyán. Még reszketett az álom hatásától. A szíve hevesen dobogott. Csak arra tudott gondolni, hogy ez a rémálom más volt, mint azok, amelyek már hónapok óta néha-néha előjöttek. Azok az álmok csak az aggodalom és az idegesség szüleményei voltak. A mostaniban viszont Rose látni vélte a jövőjét. Nem! Nem szabad ezt gondolnia! Minden rendben lesz! Megrázta a fejét, mintha így meg tudna szabadulni az álomtól. De a gondolatai továbbra is szerteszét csapongtak, mint a riadt madarak.

Hirtelen halk zajra lett figyelmes. Mintha nagyon óvatosan becsuktak volna egy ajtót. Biztos csak Greg – gondolta. De Greg általában hangosabb zajt szokott csapni, amikor hazajön. Rose nem hallotta a jellegzetes csoszogást sem, ahogy a nagybátyja feljön az emeleti szobájába. Már kezdte azt hinni, csak képzelte az egészet, amikor újabb hangot hallott: halk nyikorgást, ahogy a lépcsők felnyögtek a rájuk nehezedő súlytól. Akárki is van a házban, közeledik Rose szobájához. A lány lecsusszant az ágyáról és a lehető legkisebb zajt csapva kiosont a szobájából. Az egész házban félhomály uralkodott, mivel Rose-nak még nem volt ideje felkapcsolni a villanyt. A szíve vadul verte a bordáit, mintha ki akarna törni a mellkasából. A testében szétáradó adrenalin kiélesítette az érzékeit, ezzel valahogy valószerűtlenné téve a jelenetet. A lány a folyosón tétovázva megállt. Most merre? Nem tudta, hol tartózkodik a házban levő ismeretlen. Hallgatózott. Úgy érezte, a leghangosabb zaj a házban a szíve vad dobolása. De aztán más hangra is figyelmes lett: halk lélegzetvételek. Kényszerítenie kellett magát, hogy továbbra is összpontosítani tudjon. Egy ideig észre sem vette, hogy az egész testében remeg. Akárki is van a házban, már az emeleten jár. Rose le akart rohanni a lépcsőn, át a nappalin, aztán ki az utcára. Újabb lépteket hallott, közvetlenül a háta mögül. És akkor hirtelen erős karok fonódtak a dereka köré, megfosztva a lányt a menekülés utolsó esélyétől. Bár tudta, hogy úgysem hallja meg senki, felsikoltott. 

Díjeső

Helló, emberek! Visszatértem közétek!
Tegnap sikeresen hazaérkeztem a síkirándulásról és lám, mi vár rám - két újabb díj  :)
És újult erővel látok hozzá az új fejezet írásához, amelyet remélem sikerül felraknom a jövő hét végéig.
Most jöjjenek a díjak:

Ezt a díjat köszönöm szépen majának :)

Szabályok:

1. Tedd ki a blogodra!

2. Írj öt dolgot magadról!

3. Válaszolj azokra a kérdésekre, amelyeket feltettek neked!

4. Tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd!

5. Küldd tovább öt blognak!

Öt dolog magamról:

1. Kékesszürke szemem van.

2. Hiszek a szellemekben, de nem igazán félek tőlük (elméletben xDD)

3. Irtózok a macskáktól

4. Sokakkal ellentétben szeretek egyedül lenni

5. Nagy tömegben viszont nem érzem magam túl jól.

Válaszaim a kérdésekre:

1. Van kedvenc történeted? 

Ha könyvről van szó, akkor van kettő is: a Shiver-trilógia és a Beautiful Creatures.

2. Mi ösztönzött arra, hogy elkezdj egy saját történetet?

Fúha, nem tudom... Több ilyen dolog is volt. 

3. Mi a kedvenc tantárgyad? Miért?

A szünet xDD. De azon kívül eléggé szeretem a történelmet, csak az az egy baj vele, hogy az én iskolámban unalmasan tanítják. Szeretem még a szlovák nyelv órákat is, mert jó tanítót kaptunk rá.

4. Volt olyan zene, amely inspirált esetleg? Melyik ez a szám?

Külön zeneszámot így hirtelen nem tudnék megnevezni, de vannak eggyüttesek, amelyek dalai inspiráltak a történetetim fejezeteire, ilyen például az Evanescence, Delain, vagy a Within Temptation.

5. Sok író élő forrást használ, vagy megtörtént eseményt ír le. A történeted egyes jelenetei megtörténtek veled?

Az események nem, de néhány szereplőt részben az ismerőseimről mintáztam. Nem árulom elő, kik azok, ugyanis ezek  szereplők a történet folyamán csk később fognak megjelenni.

Kérdéseim:

1. Hány éves vagy?

2. Hiszel a kísértetekben?

3. Van valami életcélod?

4. Melyik mítosz foglalkoztat a legjobban?

5. El tudod képzelni, hogy a jövőben író légy?

Akiknek küldöm:

A fény és sötétség ébredése

Follow your dreams!

A zászló szava

Titkok archívuma

A pokol gyermekei

Ezt a díjat pedig ღLove_Dayღ - nak köszönöm 

Ugyanazoknak küldöm tovább, akiknek az előzőt :)

Infó a frissről

Sziasztok! Csak tudatni szeretném veletek, hogy a friss fejezet olyan 2 hét múlva (lehethogy később) fog felkerülni, mert febr. 1.-8. - ig kiránduláson leszek, és aztán meg sok bepótolnivaló lesz a suliban. Azért igyekezni fogok minél hamarabb megírni a fejit.

Puszi:
Meli