8. Fejezet

Hali! Hoztam is a fejezetet, bár már megint késtem vele. De most már, hogy nincs suli, gyakrabban lesz időm írni, ami azt jelenti, hogy egy-két (a legrosszabb esetben 3) hetente lesz friss. Nem igérek semmit, mert még a végén nem fogom tudni betartani. Jó olvasást! És örülnék pár visszajelzésnek.

Puszi:

Meli

Az időjárás hétfőre még hidegebb lett, már érezni lehetett a közeledő telet. Hűvös szél süvített végig a város utcáin, megtépve a lecsupaszodott fák ágait. Jeremy szorosabbra húzta magán a dzsekit, miközben kisétált a kollégium komor épületéből. A mai nap, mint minden hétfő, kínszenvedés volt a suliban. A diákok túl bambák voltak ahhoz, hogy valami hasznosat össze tudjanak hozni, a tanárokon pedig látszott, hogy semmi kedvük egy banda hülyével foglalkozni. Annak ellenére, hogy délután négytől a kollégiumlakóknak hivatalosan a tanulószobán kellett volna lennie, majdnem senki sem maradt az épületben. A nevelő, aki a fiúkra felügyelt, szeptemberben kijelentette, hogy mostantól azt csinálnak, amit akarnak – egészen este nyolcig. Kivételt képeztek azok, akik bukásra álltak valamelyik tantárgyból. Jeremy szerencsére azért nem volt olyan helyzetben.

A fiú visszagondolt a hétvégén történtekre. A családi összejövetel elég jól sült el – sőt! Jeremy szülei egyszer sem vesztek össze komolyabban, a fiút sem kritizálták, szóval elmaradtak a szokásos ajtócsapkodásos drámák. A bátyja születésnapi bulija is jól sikerült – annak ellenére, hogy az anyja kijelentette, az ő házában nem lesz alkoholfogyasztás. Legalább senki sem volt másnapos…

Jer szinte nem is érzékelte a környezetét, csak akkor tért magához a kábulatból, amikor már Rose-ék háza előtt állt. Miközben felsétált a kocsifeljárón, megpillantotta a félelmetes baglyot, amint a ház előtt levő fán ült. A madár láttára rossz előérzete támadt, amelyet azonnal elhessegetett. Bekopogott. Pár másodperc múlva lépéseket hallott a házból, aztán kattant a zár, és Rose jelent meg az ajtóban. A lány szürke melegítőnadrágot, és fekete Evanescence-s pólót viselt. Kicsit zavarodott képet vágott, amikor megpillantotta a fiút.

 - Hali! Klassz a pólód – mondta Jeremy.

 - Ha tudtam volna, hogy ilyen korán jössz, átöltöztem volna – válaszolt Rose, miközben a hajába túrt. – Most már mindegy. Gyere be! – tette hozzá. Jeremy szerette a lányon ezt a természetes lazaságot.

- Hiányoztál - mondta Jer, miközben a lány mögött belépett a nappaliba. Hirtelen a karjaiba kapta Rose-t, és megpörgette. A lány félig nevetve, félig visítva tiltakozott.

 - Te is nekem - mondta, miután Jeremy talpra állította. Kissé forgott a feje, de tetszett neki az érzés. Amikor azonban a fiú lehajolt, hogy megcsókolja, a kellemes szédelgést felváltotta valami sokkal vészjóslóbb érzés, amitől elszorult a torka. Borzongás futott végig a gerincén, miközben az émelygés nehéz kőként telepedett meg a gyomrában. Meg kellett kapaszkodnia a fiú vállában, hogy ne essen el.

 - Rose, mi a baj? - hallotta tompán Jeremy hangját. A fiú mintha egy alagút távolabbi végéről szólt volna hozzá. A lány tüdeje égett az oxigénhiánytól, érezte, ahogy a lábai megbicsaklanak, de mielőtt eleshetett volna, Jeremy erős karjai fonódtak a dereka köré. Az iszonyatos, zuhanó érzéstől, amelyet a lelke mélyén érzett, hányingere támadt; csukott szemhéjai mögött színes karikák táncoltak. A sötétség már majdnem teljesen elborította a gondolatait, amikor kiáltást hallott a fejében: Küzdj! Nem tudta, honnan jön a hang, csak azt, hogy hallgatnia kell rá.

Az összes erejét felhasználva sikerült felnyitnia a szemét. Amikor a látása hozzászokott a nappali félhomályához, megpillantott valamit: sötét árnyak gyűltek az egyik sarokban, és közeledtek feléjük. Aztán minden elkezdett elhomályosulni a szemei előtt. Nem! Nem szabad megadnia magát! Különben az árnyak elérik, és… Rose a rémületéből erőt merítve lélegezni kényszerítette a tüdejét. A látása kitisztult a tüdejébe áramló oxigén hatására. Az árnyak egyre közeledtek. Már érezte a hátborzongató érzést, amely egyszerre volt forró, mint a pokol tüze, és hideg, mint a jég, ahogy a bőréhez értek. A szíve vadul kalapált, miközben még mindig a rosszulléttel küzdött. Hirtelen, mintha valami földöntúli energiaforrást fedezett volna fel magában, mélyen eltemetve. A rosszullét hullámai még mindig fenyegetően csapkodtak körülötte, de már nem volt olyan nehéz küzdeni ellenük. Az árnyékok viszont egyre szorosabban ölelték körül a testét, újra elzárva őt a levegőtől. Megpróbált kapálózni, de a szorítás egyre csak erősebb lett. Már majdnem feladta a küzdelmet, amikor valami hátborzongató, belülről eredő ösztön átvette az irányítást a gondolatai felett. Minden erejével koncentrált, nem tudta mire, csak tette, amit az ösztön súgott. Az idegei pattanásig feszültek, az erőlködéstől a légzése hörgésbe csapott át, amikor hirtelen kirobbant belőle egy mindent elsöprő energiahullám.

•••

A lány hirtelen élesen felsikoltott, és erősen megmarkolta a Jeremy karját. A sikoly még pár másodpercig visszhangzott a falak között, aztán kísérteties csend támadt a nappaliban. Jeremy teljesen magán kívül volt. Csak elborzadva meredt Rose-ra, látta amint iszonyú kín jelenik meg a lány arcán, és meg is telepszik az arcvonásaiban. A szoba mintha megtelt volna feszültséggel. A levegőben apró kisülések szikráztak. Jeremy tűszúrásszerű áramütéseket érzett a karján, ahol Rose ujjai hozzáértek. A lány arcán a szenvedés mellett elszántság jelent meg, a vércsíkok ellenére, amelyek az orrlyukaitól az álláig vezettek. A légzése, amely már eddig is erőlködő volt, rendszertelenné vált. A feszültség egyre erősödött. Az áramütések már szinte elviselhetetlenné váltak. Jeremy el akarta rántani a kezét, de a testét átjáró energia megbénította. Pár másodperc erejéig mintha mindent Rose szemével látott volna. Egy pillanatra megpillantotta az árnyakat, amelyek körülölelték a lány testét, átérezte Rose félelmét. Aztán felragyogott a mennyezeti lámpa, vakító fénnyel borítva be a nappalit....

És az égő ezer szilánkra robbant.

Rose apró szúrásokat érzett a bőrén annak ellenére, hogy Jeremy fölé hajolt, hogy megvédje a lehulló üvegszilánkoktól. De a fájdalom legalább kézzelfogható érzés volt. Visszarántotta a valódi, kézzelfogható világba, amelyet mintha ezer apró szilánkból kellett volna összeraknia. A fájdalom. A félhomály, amely újra körülvette őket. Jeremy zihálása. A fiú rémülettől csillogó szeme. És még körülbelül egymillió dolog, amelyekre képtelen volt koncentrálni.  

 - Jól vagy? – kérdezte Jeremy rekedt hangon, amikor végre meg tudott szólalni.

Rose válaszolni akart, de képtelen volt megszólalni. Hirtelen kicsavarodott a fiú karjai közül, és a földön térdre esve a gyomrához kapott. Öklendezni kezdett, de nem volt mit kiadnia magából. Fémes ízt érzett a szájában. A kezét a szájához emelte, és amikor visszahúzta, véresek voltak az ujjai.

Jeremy, amikor végre el tudta szakítani a pillantását a lányról, felkapta a mobilját, és tárcsázott. Az egyetlen embert hívta, aki jelenlegi helyzetben a segítségükre lehetett: Ingridet.

Ingrid tíz percen belül megérkezett. Mivel orvos volt, rögtön tudta, mit kell tennie. Nem pánikolt be a sok vértől. Rose-nak adott egy pohár vizet, és pár tablettát, aztán lefektette a kanapéra. Azt viszont ő sem tudta megállapítani, a lány miért hányt vért.

 - Miért engem hívtál, és nem a mentőket? - kérdezte Jeremy-t.

 - Mert ők valószínűleg nem hittek volna nekünk - válaszolt a fiú helyett Rose. Már kezdte magát jobban érezni, úgyhogy megpróbálkozott a felüléssel. Kicsit még szédült, de ezzel meg tudott birkózni.

 - Tessék? - kérdezte meghökkenten Ingrid. Rose most látta először szemtől szembe a nőt, úgy, hogy nem homályosította el a szemét a rémület. Ingrid már magában is különleges személynek számított a kisváros lakói között, fekete bőrével, telt ajkaival, és egzotikus megjelenésével, de Rose az arcában valami… kortalanságot fedezett fel. Nem tűnt idősebbnek negyvennél, a szemében mégis akkora tudás tükröződött, amelyet az ember csak hosszú évtizedek, egy egész élet alatt, képes megszerezni. És olyan furcsa energiát árasztott magából, amelyet Rose egyszerre tartott megnyugtatónak és halálosan félelmetesnek.

 - Jeremy mondta, hogy maga régebben... paranormális jelenségekkel foglalkozott - mondta a lány, amikor rájött, hogy Ingrid még mindig a válaszára vár. - Azt hiszem, tudunk önnek eggyel szolgálni.

Ingrid kissé meglepődött, aztán valami még meglepőbbet kérdezett.

 - Ugye te Mary Leavey lánya vagy?

Rose a homlokát ráncolta, és gondolkodott, hogy egyáltalán válaszoljon-e a kérdésre. De amikor a nő hipnotikus, barna szemeibe nézett, tudta, hogy halálosan komolyan gondolta a kérdést.

 - Igen... De hogy jön ez ide?

 - Anyukádat huszonegy évvel ezelőtt ismertem meg, amikor ideköltöztek apáddal. Voltak... Hmm... Furcsa ügyei – mesélte Ingrid. Rose-nak ez nem volt teljesen új. A kisvárosokban gyorsan terjednek a pletykák, és ezzel Hexham városa sem volt máshogy. Rose már elsős korában megtudta az osztálytársaitól – akik mellesleg a legnagyobb pletykafészkek gyerekei voltak -, hogy mit gondolt a város az anyjáról, annak ellenére, hogy már évekkel azelőtt meghalt. Hogy fura volt. Bolond. És még hogy a halottakról nem illik rosszat mondani!

 - Ezt hogy érti? – a lányt mindig is érdekelte az ilyesmi pletykák eredete.

 - Ezt nem biztos, hogy Jeremy-nek is hallania kellene... – habozott Ingrid.

Rose Jeremy karja után kapott, és egymásba fűzte az ujjaikat, mielőtt a fiú akármit tehetett volna.

 - Azt már nem! – mondta határozottan. -  Ha Jer nincs, ki tudja, hol lennék én. Megérdemli, hogy ő is tudja az igazat.

Egy ideig farkasszemet nézett Ingriddel, ellenállt a nő pillantásának, amely mintha lyukat égetett volna a szemeibe. Végül Ingrid feladta.

 - Nem bánom! – mondta. - De Jeremy-nek meg kell ígérnie, hogy nem mondja el senkinek, amit most hallani fog.

Jeremy bólintott, bár nem értette, mire jó ez a titkolózás.

 - Rendben. Hallgatni fogok.

Ingrid elkapta a szemeit a fiúról, és többé tudomást sem vett róla. Rose arcát fürkészte bizonytalan pillantással. A lány látta, hogy a nő határozottsága megingott.

 - Nos, az a helyzet, hogy ez az egész... nagyon bonyolult – mondta Ingrid. - Ezt anyádnak kellett volna elmondania, de mivel ő nincs itt, rám hárul a feladat.  Ez most irtózatos baromságnak fog tűnni, de végig kell hallgatnod. Tudnod kell, hogy csakis a színtiszta igazságot fogod tőlem hallani...

A nő bocsánatkérő, szinte anyáskodó arckifejezést vett fel.

 - Rose, te más vagy, mint a többi ember... És nem csak a viselkedésedre és a gyerekkorodra gondolok... Az őseidtől súlyos örökséget kaptál. Mágiát... – mondta kedves, de mégis jéghideg hangon.

Rose-zal megfordult a világ.

- Tessék? - kérdezte hitetlenül. Ez az egész olyan nevetséges volt, olyan valószerűtlen. Ki akarta nevetni Ingrid elméletét, meg akarta vetni, de valahol legbelül, a csontjaiban érezte, hogy ez az igazság.  A tudata alatt kezdett megfogalmazódni egy gondolat, amelyet pár másodperc múlva meghallott Ingridtől.

 - Igen. Az őseid boszorkányok voltak. Csakúgy, mint én. És mint te.

7. Fejezet

Nagyon-nagyon bocsi, hogy ennyit késtem vele, nem is fogok magyarázkodni, hogy miért, mert minden ott van az előző fejezeteknél. Most, hogy már nyakunkon van a nyári szünet (nálunk Szlovákiában még két hét van hátra a suliból, de akkor is), igyekezni fogok gyakrabban, és többet írni. A fejezetről meg csak annyit, hogy talán egy kicsit eseménytelen - ennyire voltam képes betegen, fájó fejjel - , de ezt kárpótolni fogom az elkövetkező két-három fejiben. És nagyon örülnék pár kominak, vagy pipának :)

Puszi:

Meli

Rose a saját bőrén tapasztalta meg, hogy miért mondják, az ember sokkal figyelmetlenebb lesz, ha szerelmes. Egyfolytában Jeremy-n járt az esze, oda sem figyelt szegény Mrs. Johns-ra, a történelem- és fizikatanárnőre. A közel hetven éves asszony – aki még az apját tanította középsuliban - olyan érdekesen adta elő még a legunalmasabb tananyagot is, hogy az is érdekesnek tűnt. De aznap túlságosan szétszórt volt. 

Az érzései annyira… újak voltak. Valahányszor arra a csókra – az élete első csókjára – gondolt, a szíve gyorsabban kezdett verni, kellemes nyugalmat sugározva a testébe. A gondolatai összekuszálódtak, a fejében óriási káosz volt, de az a fajta káosz, amelynek jobb, ha úgy marad, ahogy van. Ha megpróbálná kibogozni, azzal valószínűleg csak megtörné a varázst.

Jeremy délelőtt felhívta, és bejelentette, hogy délután benéz hozzá, mielőtt hazaindul Londonba, hogy otthon töltse a hétvégét. Ezután Rose még boldogabb lett, és még kevésbé figyelt Mrs. Johns-ra. Az idő szinte csigalassúsággal telt, és ez még inkább fokozódott, miután a tanárnő elment. A lány egyfolytában csak az órát nézte. Végül megkönnyebbült, amikor végre kopogtattak az ajtón. Villámgyorsan szaladt kinyitni, és rögtön Jer karjaiba ugrott. Csak aztán jutott eszébe, hogy valószínűleg kínos helyzetbe hozta magát.

 - Én is örülök, hogy látlak – nevetett a fiú, és arcon csókolta Rose-t. A lány testén áramütésként futott végig a gyengéd érintés. Legszívesebben még egy jó ideig ott maradt volna az ajtóban, miközben Jeremy-t öleli, de a késő őszi hideg befurakodott a vékony pólója alá, és hamarosan dideregni kezdett.

A lány végül elengedte Jeremy-t, és intett, hogy jöjjön be. A fiú levetette a vastag kabátját és a bakancsát az előszobában, aztán követte Roset.

 - Kérsz egy teát? – kérdezte a lány.

 - Igen. Jól esne valami, ami felmelegít. Hideg van odakint – mondta a fiú hálásan, és megindult a nappali felé, hogy ott várja meg a teáját. A nappaliban azonban hatalmas rendetlenség fogadta. A kanapén és a dohányzóasztalkán nyitott kartondobozok voltak szétpakolva, tele papírokkal.

 - Greg hazahozott egy csomó iratot az irodájából, úgyhogy a nappaliban nincs hely – mondta Rose. – Inkább menj fel a szobámba, mindjárt megyek én is – tette hozzá, és a konyha felé vette az irányt.

Jeremy felment az emeletre, de ott megtorpant. A folyosóról négy ajtó nyílt. Egyetlenegyszer járt csak Rose szobájában, és – szégyellte is magát emiatt - nem emlékezett rá, melyik ajtón kell bemenni. Pár másodpercig tanácstalanul nézegette az ajtókat.

 - Bal oldalon a második ajtó – kiáltott Rose, épp amikor Jer már feladta volna.

 - Kösz! – válaszolt a fiú, és belépett az említett ajtón.

Rose szobája nagyobb volt, mint ahogy emlékezett rá. Nem volt az a „tipikus” lányos szoba. A falak rózsaszín helyett kékeslilák voltak, a bútorok sötét fából készültek. Az egyik falat teljes egészében egy egybeépített szekrénysor borította: kétszárnyú ruhásszekrény, és egy kétszer akkora polcos szekrény, ahol egy csomó CD és könyv sorakozott. Az egyik polcon ott állt Rose apjának a bekeretezett fényképe. A sarokban egy csúcsminőségű Hi-Fi berendezés állt, olyasmi, amilyenre Jeremy spórolt már hónapok óta. A szekrényeknek szemben, a fal mellett volt az ágy, mellette pedig két kék ülőzsák, amelyek szinte csalogatták az embert, hogy dőljön le rájuk. Az ajtóval szemben, az ablak alatt volt Rose íróasztala, amelyen kisebb rendetlenség uralkodott. Az íróasztal mellett egy gitár volt a falnak támasztva.

Jeremy ledobta a nagy hátizsákját az egyik sarokba, aztán kényelmesen leült az egyik ülőzsákra.

 - Kész a tea – jelent meg Rose az ajtóban, két bögre gőzölgő teával a kezében. Az egyiket odanyújtotta a fiúnak, aztán letelepedett a másik ülőzsákra.  

 - Hol a cuccod, amit Londonba viszel? – kérdezte Rose, és kortyolt egyet a teából.

 - Itt – mutatott Jeremy a hátizsákjára. – Nem hordok mindent haza, csak a legfontosabb dolgokat. Valamit Ingridéknél hagyok, és aztán hétfőn elmegyek értük.

 - Értem – mondta Rose. – Azért kellemetlen lehet minden hétfőn és pénteken órákig ülni a vonaton…

 - Nem járok minden héten haza. Csak két-három hetente. A többi hétvégét Ingridéknél töltöm, az unokatesómmal, Zarával – magyarázta Jeremy.

 - És a szüleid? Nem ellenezték, hogy ilyen messzire menj gimnáziumba?

 - Nekik valójában mindegy – sóhajtott Jeremy, miközben felállt, és odasétált Rose könyves-CD-s polcához. Gondolkodott, hogy válthatna minél gyorsabban témát. Semmi kedve nem volt a mai napját elrontani azzal, hogy a széthulló félben levő családjáról beszéljen.

 - Ezek itt a te CD-id? – kérdezte Jer, bár a válasz teljesen nyilvánvaló volt. De ezzel legalább kellemesebb irányba terelhette a beszélgetést.

 - Igen – bólintott Rose, és odament a fiúhoz.

 - Iron Maiden és Metallica…? – kérdezte felvont szemöldökkel Jer. – Nem éppen a tipikus lányos zenék… Semmi One Direction?

Rose válaszul elmosolyodott, és megrázta a fejét. Jeremy imádta a lány titokzatos mosolyát. Valahogy az egész lényéből titokzatosság sugárzott. Mintha ki lett volna írva a homlokára: Fejts meg, ha tudsz!

 - Sosem voltam oda a mai „híres” zenékért – mondta Rose, felrázva Jeremy-t a kábulatból. – Talán azért is, mert apa mindig heavy metalt hallgatott, amikor kicsi voltam. Megszerettem ezt a zenét. Később hiába próbált rászoktatni valami „lányosabb” stílusra. Kilenc éves koromban feladta, és inkább megtanított gitározni – mesélte Rose mosolyogva.

 - Gitározol? – csodálkozott el Jeremy.

 - Aha. Nem túl jól, mert nem zeneiskolában tanultam – mondta Rose szégyenlősen.

 - Nem játszol el nekem valamit? – kérdezte Jeremy.

Rose kissé zavarba jött. A családján kívül még senki sem hallotta őt gitározni. Igen, tehetségesnek tartotta magát, de akkor is… Nem volt annyira biztos magában, hogy mások előtt is játsszon.

 - Ha tényleg nagyon szeretnéd… - mondta végül.

 - Naná, hogy szeretném! – vigyorodott el a srác.

Rose felvette a falnak támasztott gitárt, és leült a forgószékre, majd tétován belekezdett egy dalba. Egész elméjével arra koncentrált, hogy el ne rontsa. Félénken Jeremy-re nézett, mire a fiú bátorítóan rámosolygott. Amikor a fiú szemébe nézett, valahogy engedett a feszültség. A dallamok hirtelen már csak úgy maguktól jöttek, Rose nem is gondolkodott, csak pengette a húrokat, mintha előtte lett volna a kotta. Azt a dalt játszotta, amelyet tegnap éjjel írt, amikor nem tudott elaludni – a boldogságtól. A gitározás, mint mindig, most is jó kedvre derítette. Jeremy halkan dobolt a lábával a ritmusra. Rose látta rajta, hogy tetszik neki a dal. Magának Rose-nak is tetszett. Eddig mindig kicsit szomorú, komor dalokat írt. Ennek viszont minden egyes dallamát átitatta a boldogság, és a remény, hogy mostantól a dolgok jóra fordulnak.

 - Na, mit szólsz? – kérdezte Rose, mikor véget ért a dal.

Jeremy kedvesen a lányra mosolygott.

 - Nagyon tetszett. Ezt te írtad?

 - Aha. Tegnap éjjel – mondta Rose. – Mondhatni úgy is, hogy neked írtam… - tette hozzá kissé elvörösödve.

 - Köszönöm – mondta a fiú, és gyöngéden végigsimította a lány arcát. Aztán ugyanolyan gyöngéden megcsókolta.

Rose testét elöntötte a forróság, miközben visszacsókolta a fiút. A gerincén borzongás futott végig, a szíve meglódult, és kétszer olyan gyorsan kezdett verni. Jeremy dús, barna hajába túrt, hogy közelebb húzza magához. Addig csókolóztak, amíg mindketten el nem kezdték kapkodni a levegőt.

Jeremy legszívesebben még maradt volna, de nem tehette. Hacsak nem akarta lekésni a vonatot, és a városban tölteni ezt a hétvégét is… Egyre inkább úgy gondolta, jobb lesz, ha itt marad. Otthon úgyis csak veszekedés fogadná… De muszáj hazamennie. A hétvégén lesz a bátyja 20 éves születésnapja. Ha ezt kihagyja, kétséges, hogy még valaha szóba áll vele a családja.

 - Mennem kell – mondta bizonytalanul.

Rose sóhajtva kibogozódott az öleléséből. Még mindig forgott a feje a csóktól.

- Elkísérlek a vasútállomásra - jelentette ki egy kicsit kábán. - Várj meg a nappaliban. Átöltözöm - tette hozzá.

Miután a fiú kilépett a szobából, Rose előráncigált egy vastag pulóvert és egy farmert a szekrényéből. A feje már elkezdett kissé kitisztulni, mégis mindent olyan… boldognak látott. Jelenleg el sem tudta képzelni, hogy valaha még érheti valami rossz dolog.

Hosszú fekete haját lófarokba fogta, aztán vetett egy pillantást a tükörbe, hogy megszemlélje a végeredményt. Alig ismert magára. Nem arról volt szó, hogy valami különleges ruha lett volna rajta, hisz ezt a pulóvert már egy csomószor viselte. A változás mégis nyilvánvaló volt. A szemében boldog fény csillant, máskor falfehér arca most egy kis egészséges színt kapott. Látszott rajta, hogy jól érzi magát. Legalábbis jobban, mint az elmúlt hónapokban valaha. Elfordult a tükörképétől, felkapta az asztaláról a telefonját és a kulcscsomóját, aztán leviharzott a lépcsőn. A nappaliba érve majdnem nekiesett Jeremy-nek, de az utolsó pillanatban még sikerült lefékeznie.

 - Kész vagyok – jelentette ki Rose. – Mehetünk. – Azzal elindult a bejárati ajtóhoz.

Épp akkor értek az állomásra, amikor a hangosbemondó bejelentette:

 - A Hexhamból Newcastle-ba tartó gyorsvonat egy perc múlva érkezik a 2-es peronra, és öt perc múlva indul.

Jer még utoljára átölelte Rose-t.

 - Érezd magad jól! – mondta a lány, és megcsókolta. Aztán meghallották a közelgő szerelvény zakatolását. Jeremy az állomás ajtajából még visszakiáltott:

 - Hétfőn délután találkozunk. – Aztán kilépett, és odasietett az éppen akkor megérkező vonathoz.

Rose az állomás ajtajából integetett, amíg el nem indult a vonat. Aztán hazaindult a novemberi késő délután félhomályában. Bár még csak háromnegyed öt volt, már sötétedni kezdett. Ezen a helyzeten még inkább rontott a leereszkedő sűrű köd. Rose hirtelen úgy érezte, mintha valaki követné. A szíve vadul kalapálni kezdett, hideg veríték verte ki. Gyorsított a léptein. Pár lépésenként a háta mögé nézett, de nem látott senkit. Mégis, amikor nem figyelt oda, mintha sötét árnyakat látott volna a látótere perifériáján. Amikor végre egy jobban megvilágított utcába ért, megkönnyebbülten felsóhajtott. A főutcán még javában folyt az élet, az emberek még záróra előtt gyorsan elugrottak az élelmiszerboltba, hogy megvegyék, amit esetleg elfelejtettek. Minden olyan kontúros, és valószerű volt, hogy Rose alig tudta elhinni, hogy az előbb még gyanús árnyakat vélt látni maga körül. Látod, nem is volt ott senki!  - gondolta. – Még a saját árnyékodtól is megijedsz!

Amikor letért a főutcáról a házuk felé vezető útra, igyekezett nem gondolni rá, hogy újra sötétség veszi körül. Volt valami kísérteties abban, ahogy az utcai lámpákkal gyéren megvilágított utcában kavarogtak az árnyékok. Azon kapta magát, hogy újra rémülten tekinget a háta mögé. Többször furcsa zajokat vélt hallani, de amikor hangok forrása felé fordult, nem látott semmi különöset. A lány óriásit fellélegzett, amikor végre belépett a házukba. Bezárta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott, miközben a nappali sötétjébe meredt. A zihálása némiképp csillapodni kezdett. De aztán újra megrémült - valami piros fényt látott villanni az egyik sarokban. Olyan volt, mint annak a lénynek a szemei. A torkában dobogó szívvel, reszketve tapogatózott a sötétben a villanykapcsoló után. Amikor végre fény gyúlt a nappaliban, Rose észrevette, mitől ijedt meg. A füstjelző szenzorja villogott pirosan a sarokban. Megkönnyebbülésében felnevetett - Te gyáva nyúl! Kezdesz túl paranoiás lenni! Nincs ebben a házban semmi – de tényleg SEMMI – veszélyes. A lény, amely miatt múltkor úgy kiborult, pedig valószínűleg csak valami valószerű látomás lehetett. Vagy lehet, hogy csak álmodta az egészet, és álmában ment ki a folyosóra. Amikor fiatalabb volt, gyakran előfordult, hogy álmában járkált. A nap további részében ezzel nyugtatta magát, azonban este, elalvás előtt égve hagyta éjjeli lámpát. A biztonság kedvéért.

U.I. - Köszönet Zuzu hercegnek, aki fáradhatatlanul javítja a fejezeteimet. <3

Még egy díj

Köszönet érte Yesaya-nak

Szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.

2. Felsorolunk 4 blogot, akiknél 200-nál kevesebb a rendszeres olvasók száma.

3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról.

1. Yesaya

2.

 - Lina Hulbert

 - Pet...

 - Sandra Blake

 - Dorcsika58

3. meglesz :D

U.I.: Már elkészült a 7. fejezet, fél órán belül fent lesz :)

Díj :D

Helló! Tudom, nagyon el vagyok maradva a fejezettel, de még mindig nincs időm írni.
Viszont kaptam egy díjat, és ennek nagyon örülök. Köszönet érte Feilla-nak.

Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akiknél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról. 

1. Feilla adta nekem. Még egyszer köszönöm.

2. Továbbadom:

 - Mea Tenshi

 - Melinda Anne Johns

 - Bridzs

 - Dorothy Large

3. Dolgozom rajta :D

6. Fejezet

Hello! Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre eltűntem, de mostanában nagyon sok tanulnivalóm van... Na, hagyjuk a magyarázkodást! Az viszon igaz, hogy lusta dög módjára nem volt kedvem megírni afejezet végét és csak mindig tovább halogattam.
A rendszeres olvasóim száma már 19 (!!!), aminek nagyon örülök, Jó tudni, hogy ilyen sokan olvassák a - néha elég sikertelen - írományaimat.
Ami viszont elszomorított, hogy az előző fejihez egy komi sem érkezett és pipából is csak kevés volt. Remélem, ebből nem lesz szokás és legalább az a 2 komi meglesz ehhez a részhez.
Na, befogom. Jó olvasást, és még egyszer mondom: örülnék néhány viszajelzésnek, úgyhogy KOMIZZATOK.

Puszi:

Meli

Az évszakhoz képest szép idő volt. A nap világított a türkizkék, szinte felhőtlen égbolton. Az utcákon csomó ember sétált, mindenki ki akarta élvezni ezt a néhány utolsó szép napot, mielőtt beköszönt a zord, hideg tél. Mindenfelé, a csípős széltől kipirosodott arcú, tarka kabátokba öltöztetett óvodás kisgyerekek szaladgáltak, anyjukkal vagy a nevelőnőjükkel a nyomukban.

Nem lehet kellemes a bébiszitterkedés – gondolta Jeremy, elnézve egy tizenöt-tizenhat éves lányt, amint egy kisfiúval viaskodott. A gyerek visítani kezdett és meghúzta a lány szőke haját, mire ő panaszosan felkiáltott és elrántotta a fejét.

 - Nem ehetsz fagyit, Matthias, anyukád megtiltotta! – korholta a kisfiút.

Jer elmosolyodott. Az utca ismerős zajai teljesen elkábították az érzékeit. Már majdnem elment a Coffe Bar mellett, amikor eszébe jutott, hová kell mennie. Megállt a kávézó előtt és, a szemébe tűző nap miatt hunyorogva körülnézett.

Vajon Rose tényleg eljön? – kérdezte magában. De mielőtt még elkezdett volna rágódni a kérdésen, megpillantotta a lányt, amint felé igyekezett. Bordó színű, rövidebb szabású kabátot és sötétkék farmert viselt. Fekete haja az erős napfényben szinte kékeslilának tűnt. Amikor ő is észrevette Jeremyt, gyorsított a léptein. Ahogy közelebb ért, a fiú meglátta Rose szeme alatt a sötétlő karikákat, amelyek csak még jobban kitűntek a lány sápadt bőrén. Zaklatottnak tűnt.

 - Szia! – mosolyodott el Rose fáradtan. Mindenáron leplezni akarta a feldúltságát, különösebb siker nélkül.

 - Szia! Valami baj van? – kérdezte Jeremy.

 - Nem… - mondta Rose, de amikor észrevette, hogy a fiú nem hisz neki, hozzátette: - Nem fontos. Inkább menjünk be!

Nem kellett volna idejönnöm – gondolta Rose. – Tudhattam volna, hogy rögtön kiszúrja, hogy rossz kedvem van. Semmiképp sem akart beszélni a tegnap történtekről Jeremy-nek. Semmi szükség, hogy még valaki azt higgye, megőrült.

 - Hát jó… - egyezett bele a fiú, és kinyitotta Rose előtt az ajtót.  

A következő félórában, míg megitták a forró csokijukat, csak mindennapi dolgokról beszélgettek. Rose rosszkedve fokozatosan elmúlt, nemsokára már fesztelenül nevetgélt a fiú történetein az iskoláról. Egyikük sem hozta fel Rose betegségét, Jeremy azért nem, mert nem akart tolakodó lenni, Rose pedig egyszerűen húzni akarta az időt.

 - Sétáljunk egyet a parkban! – vetette fel az ötletet Rose, miután már mindketten megitták a forró csokit. Az ital kellemesen felmelegítette, de már meglehetősen unta az egy helyben ücsörgést.

 - Jó ötlet – helyeselt Jeremy. Már nagyon az agyára ment az együttes, amely a Coffe Bar színpadán játszott.

A park tele volt élettel. A játszótereken különböző korosztályú gyerekek futkostak, a padokon babakocsis anyukák és öreg nénik ücsörögtek, beljebb pedig fiatalok beszélgettek. Jeremy fel is ismert egy-két lányt az iskolájukból, akik hevesen integettek neki. Jer visszaintett nekik, aztán Rose-ra nézett. A lány összeszorította az ajkait. Látszott rajta, hogy önmagától nem fog semmit mondani.

 - Rose… tegnap megígérted, hogy elmondasz mindent a betegségedről… - kezdte. – Csak azt szeretném mondani, hogy csupán segíteni akarok…

Rose az ajkába harapott. Na tessék, tovább már nem halogathatja a dolgot. Jeremy őszintének tűnt. Egyszer úgyis el kell mondanod – szólalt meg egy hang a fejében. A lány felsóhajtott, aztán tétován megszólalt:

 - Ez az egész… az ájulásos dolog körül-belül egy éve kezdődött. Ha jól emlékszem, először a tizenharmadik szülinapom napján lettem rosszul. Az apám… nagyon megrémült. Elkezdtük járni az orvosokat, de egyikük sem találkozott még hozzám hasonlóval. Nem tudták, mi a bajom.

 - Milyen gyakran történik? – kérdezte Jeremy, mintha értene valamit az orvostudományhoz. De, természetesen nem értett.

 - Nem nagyon gyakran… Hónaponta maximum egyszer. De nem köthető semmihez sem.

 - És mi történik, amikor rosszul leszel? Vannak előjelei?

 - Először szédülni kezdek… aztán pár másodperc múlva… elvesztem a kontrollt a testem felett. Nem tudok mozdulni, még csak lélegezni sem… - Rose hangja remegett, hogy felidézte, milyen érzés. – Olyankor úgy érzem, egy pár pillanatra meghalok – suttogta.

A lány lehanyatlott a padra, amely mellett épp elmentek. Nem tehetett róla, de mindig, amikor visszagondolt, milyen érzés… mindig csak egy szó jutott eszébe: meghalni. Úgy érezte, a kétségbeesés hullámai átcsapnak a feje felett. A tegnapi miatt már így is ingatag önuralma, a fal, amely eddig olyan jól megvédte, most teljesen leomlott.

Jeremy mellé ült és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. Nem jött szó az ajkára. Mindig olyan furcsa bizsergést érzett, amikor ennek a túlérzékeny, szeretnivaló lánynak a közelében volt.

 - Jól van, nyugi. Nem kell többet mondanod – mondta végül a fiú. – Nem tudom, mi történt veled az elmúlt egy napban, és nem is kell elmondanod, de látom, hogy nagyon felzaklat.

 - Nem, minden rendben – rázta meg a fejét Rose. – Még valamit akartam mondani. Újabban fura álmaim szoktak lenni… mintha a jövőt sugallnák - A lány Jeremy-re nézett, hogy lássa, nem fog-e úgy reagálni, mint Greg. De a fiú arcán nyoma sem volt hitetlenkedésnek. Hála istennek – gondolta Rose – legalább egyvalaki nem hiszi azt, hogy teljesen elment az eszem. De azt azért nem akarta megkockáztatni, hogy a tegnap történtekről beszéljen. – Meg aztán ott van egy csomó apróság, amelyek külön-külön nem tűnnek lényegesnek, de… - nem tudta befejezni a mondatot. – Úgy érzem, ez az egész valami… természetfeletti.

- Várj egy percet! Azt hiszem, ismerek valakit, aki segíteni tudna – mondta hirtelen Jeremy. -  A nagybátyám felesége régebben paranormális jelenségeket kutatott. Éppenséggel rákérdezhetnék nála a te ügyedre.

 - Várj, várj, várj! – Kiáltott fel ijedten Rose. - Nehogy másnak is szólj erről! Tegnap megpróbáltam Greggel beszélni, de csak az értem el vele, hogy azt hiszi, megőrültem.

 - Biztos vagyok benne, hogy nem fog hülyének nézni. Ha nem szeretnéd, meg sem mondom neki a nevedet. – mondta Jeremy. – Nem lesz gáz. Ingrid jó fej.

- Hát jó. Legyen. De személyesen akarok vele beszélni. Rendben? – Rose valamiért úgy érezte, jobb, ha jelen lesz ő is, amikor beszélnek ezzel az Ingriddel. És ki tudja? Talán tényleg mond valami hasznosat.

- Majd elintézzem, hogy találkozzatok – bólintott Jeremy.

Észre sem vették, hogy időközben már majdnem beesteledett. A legtöbb ember már hazament és a park visszanyerte természetes nyugalmát. Rose a lenyugvófélben lévő napra pillantott. A gondolatai teljesen összekuszálódtak. Hogy lehet, hogy Jeremy nem tartja őrültnek? Pillanatnyilag úgy érezte, jobban megbízhat ebben a fiúban, mint nagybátyjában. Csalódott Gregben.

 - Szerinted fura vagyok? – nézett hirtelen Jeremy arcába. Úgy érezte, muszáj feltennie ezt a kérdést.

 - Nem, dehogy – mondta a fiú. – Más vagy, mint a többi lány. De semmiképpen sem vagy fura… inkább különleges. – Jeremy őszintén beszélt. Kedvelte Rose-t, talán éppen azért, mert nem hasonlított egyetlen lányra sem, akikkel Jeremy az élete folyamán találkozott.

 - De én nem akarok különleges lenni… olyan akarok lenni, mint a többiek – suttogta Rose. Egész életében igyekezett hasonlítani a többi lányra. Nem akart az a lány lenni, nem akarta, hogy mutogassanak rá és kinevessék. Falat emelt maga köré, és nem engedett be senkit. És most tessék! Kiderült, hogy mégsem volt olyan hatásos az álca, mégis vannak, akik belátnak a fal mögé.

 - Soha ne mondj ilyet, Rose. Ne szégyelld, hogy más vagy. Ne akarj olyan lenni, mint a mai lányok!  - háborodott fel a fiú. Nem értette, egyáltalán miért merült fel Rose-ban a kérdés, hogy fura-e.

 - De hát mi értelme van? Miért kellene magamat adnom, ha a többiek úgysem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok? – kérdezte Rose szívből jövő kétségbeeséssel. Ahogy Jeremy-re nézett, az arcának a nap utolsó sugarai arany ragyogást kölcsönöztek. Jeremy közelebb hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

 - Ne foglalkozz a többiekkel! Te sokkal több vagy náluk. És aki igazán szeret, hidd el, az inkább az igazi énedet szereti, nem az álcát, amely mögé elrejtőzöl.

Jeremy gyöngéden végigsimította a lány arcát. Aztán megcsókolta. Nem tervezte megtenni, de egyszerűen magától megtörtént.

Rose még soha nem csókolózott senkivel. Az érzés, ahogy az ajkuk összeért, nem volt fogható semmihez. Teljesen természetesnek érezte, ahogy közelebb húzódott a fiúhoz és átölelte a nyakát. Azt kívánta, bár tartana örökké ez a pillanat. Most minden olyan tökéletes volt.

Rose úgy érezte, ez volt élete legjobb napja. Otthon, az ágyában fekve is a délután történteken járt az esze. Valahányszor csak felidézte, milyen volt Jeremy-val csókolózni, kellemes melegség öntötte el. Az első csók… - gondolta magában. Eddig nem értette, miért tartották olyan csodálatosnak. De most minden megváltozott. Végre úgy érezte, tényleg él, és nem csak létezik. Szerelmes volt.

5. Fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet, amelyet már az új béta, Zuzu herceg segített kijavítani. Jó olvasást!

Rose próbált küzdeni az őt visszatartó karokkal, kapálózott, rugdosott, karmolt, de mindhiába. Mintha a támadójának nem is lenne teste. Pár perc reménytelen küzdelem után kimerülten, fájó végtagokkal kénytelen volt beismerni, hogy semmi esélye. A rémület, mintha jéghideg folyadék lenne, úgy áradt szét a lány testében. Már-már kezdett belenyugodni, hogy nem szabadulhat, amikor az életösztöne újra előtört: olyan erősen vetődött előre, hogy sikerült kiszabadulnia a szorításból. A lendülettől pár lépést még előrebotladozott és éppen szemben találta magát a folyosó alján levő nagy, keretes tükörrel. A saját tükörképe mögött megpillantotta az üldözőjét. Emberi alak volt, bár az egész teste füstszerű masszából állt. De nem ez volt benne a legrémisztőbb, hanem a szemei, amelyek vörösen izzottak, mintha lángolnának. Rose halálra rémült. Levegőért kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a lénytől.  Megpróbált elfutni, de a lény mellette termett és újra elkapta – ezúttal a nyakánál. A lány legbelül a lelkében úgy érezte, mintha jeges vízbe merült volna, amely egyre csak húzza lefelé a feneketlen mélységbe. Próbálta leküzdeni az érzést, feljutni a felszínre, de mindhiába – minél jobban erőlködött, annál inkább beszippantotta a képzeletbeli sodrás. Az őt fojtogató karoktól még sikítani sem tudott. Szorosan behunyta a szemét, és azt kívánta, bár lenne már mindennek vége.

Hirtelen fény öntötte el a folyosót. A sötét lény a semmibe veszett. Elpárolgott. Rose végre újra levegőhöz jutott. A hátát a falnak döntve lecsúszott a földre és hálásan felzokogott. Az arcát reszkető kezeibe temette. A megkönnyebbülés, amelyet érzett nem volt viszonyítható semmihez. A lény, amely megtámadta – bármi is volt az -, nyilvánvalóan csak sötétben létezhet.

De ki kapcsolta fel a villanyt? Van még valaki a házban? Rose rémülten nézett körül és megpillantotta Greget, ahogy épp feléje rohant.

 - Rosemary? Mi történt? – kérdezte rémülten a férfi, miközben letérdelt a még mindig zokogó lány mellé. Rose könnyektől csíkozott arccal a férfi szemébe nézett. Greg arcáról lerítt az értetlenséggel vegyített aggodalom. Nyilván meghallotta, hogy a lány sikított, de nem látta, mi ijesztette meg.

 - Nem tudom. Valami… el akart kapni – motyogta a lány akadozó lélegzettel, amikor végre szóhoz bírt jutni a sírástól. – Félek. Úgy félek. – Még akart valamit mondani, de a hangja remegő, csukladozó nyöszörgésbe ment át.

Greg magához ölelte rémült unokahúgát és megnyugtatóan simogatta a hátát. Rose a vállának támasztotta a homlokát és próbált valamelyest lehiggadni. Amikor a lány lenyugodott egy kissé, Greg segített neki felállni és lekísérte a nappaliba, ahol leültette a fotelbe és egy csésze tea mellett megpróbálta kiszedni belőle, hogy mi is történt valójában.

 - Délután elaludtam és amikor felébredtem, már sötét volt és nem volt felkapcsolva a villany. Hangokat hallottam… mintha valaki lett volna a házban rajtam kívül. Azt hittem, betörő. Kimentem a szobából, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs itt senki. – Rose hangja még mindig remegett az előbb átélt sokktól.

 - Én zörögtem odalent – vallotta be Greg. – Azt hittem, alszol és nem akartalak felébreszteni azzal, hogy nagyobb zajt csapok. Éppen elindultam felfelé, amikor meghallottam, hogy sikítasz. Aztán felkapcsoltam a világítást. Mi történt?

 - El akart kapni…. – suttogta Rose. A pánik fojtogató gombócot növesztett a torkába. Nem tudott megszabadulni a tudattól, hogy a lény lehet, hogy ott vár rá a ház egy sötét zugában.

 - El akart kapni? – ismételte Greg. – Mégis mi?

 - Nem tudom. Fekete volt és úgy nézett ki, mintha füstből lenne. Pirosak voltak szemei…

 - Ez hülyeség! Én nem láttam semmit – mondta a férfi.

 - Amikor felkapcsoltad a lámpát akkor… elpárolgott – Rose próbálta leküzdeni az újra rá törő szorongást. Nyelt egyet.

 - Az én házam száz százalékosan kísértetmentes! – Greg megpróbálta elviccelni a dolgot, de ebben a helyzetben nem segített a humora.

- De én láttam. Ne nézz bolondnak, mert nem vagyok az! – kiáltott fel a lány.

A nagybátyja csitítóan Rose vállára tette a kezét. Nem akarta még több stressznek kitenni a lányt.

 - Nem mondom, hogy bolond vagy. Talán csak túl sokat vagy egyedül és…

 - Az a lény valódi volt! Meg akart fojtani! – Rose teljesen kikelt magából.

Greg felsóhajtott.

 - Oké. Elhiszem, hogy láttál valamit. Különben nem lennél így megrémülve. – Zavartan megvakargatta a fejét és próbált valami biztatót mondani. - Próbálj felkapcsolt lámpánál aludni, vagy nem tudom…

Rose nem hitt neki. Tudta, hogy valójában nem hiszi el, amit mond, csak próbálja őt megnyugtatni. Tudta, hogy ezzel egyedül kell megküzdenie. De nem most.

A lány kiitta az utolsó csepp teát is, aztán visszatette a bögrét az asztalra. Aztán csak ült, felhúzott lábakkal és üres szemmel meredt maga elé. Az arca még a szokásosnál is sápadtabb volt, pillantása zavaros, élettelen. A pár perccel azelőtti események újra és újra végigpörögtek az agyában, mint valami véget nem érő film. Amikor már egy ideje csendben volt, úgy nézett ki, hogy rendben lesz, de aztán legyűrte egy újabb pánikroham. Izzadni kezdett a tenyere és az egész testében reszketett. A szíve heves vágtába kezdett, vadul pumpálva az adrenalint az ereiben. Újra zokogni kezdett. Gregnek sok időbe telt, míg meg tudta nyugtatni a lányt. Akkor egy ideig újra csak meredten bámult maga elé, de amint eszébe jutott a lény vörös szeme, újabb pánikroham kerítette hatalmába. És ez így ismétlődött, ki tudja, hányszor. Pár óra múlva, amikor Rose teste már felemésztette az összes rendelkezésére álló adrenalint, a lány nyugtalan álomba merült. De még álmában is reszketett és csapkodott. Greg nagy nehezen felcipelte Rose ernyedt testét a szobájába és miután felkapcsolta a villanyt, magára hagyta a lányt.

 - Basszus, nem tudtam, mit tegyek! Mit kellett volna tennem, John, na mit? – Rose arra ébredt, hogy Greg az apjával veszekszik telefonon. A lány felült az ágyon és a fülét a falhoz tapasztva hallgatózott. Greg valószínűleg beszámolt az apjának az este történtekről.

 - Nekem ez nem megy! Nem tudlak mindenben helyettesíteni! - a nagybátyja hangjából csak úgy sütött a kétségbeesés. Egy ideig csend volt, amíg Rose apja beszélt.

 - Az isten szerelmére, te vagy az apja! – üvöltötte Greg.

Megint csend. Aztán Greg kissé enyhébb hangnemre váltott.

 - Jonathan, kérlek! Gyere haza! Próbálj neki segíteni! Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti… - a beszélgetés innentől egy átlagos mindennapi telefonhívássá vált. Greg mindenre csak azt válaszolta, hogy „jó” meg hogy „rendben”.

Rose egy idő után már nem tudott odafigyelni a beszélgetésükre a rá törő fájdalomhullámtól. Könnyek szöktek a szemébe. Most már az apja is azt hiszi, hogy megbolondult. Újra és újra hallotta Greg kétségbeesett hangját: Ha így folytatja, nemsokára a józan eszét is elveszti. Úgy érezte, mintha valami be akarná szippantani. Nem, nem is beszippantani, inkább darabokra szaggatni. Mi van, ha Gregnek igaza van? Tényleg képes lenne megbolondulni? Nem, valószínűleg nem. De nagyon fájt, hogy tudta, mások – a saját tulajdon apja - ezt gondolják róla. Nem kellett volna Gregnek elmesélnie, mit látott.  Ki kellett volna találnia valami hazugságot. Akkor minden rendben lenne. Soha többé nem tehet ilyet. Erősnek kell lennie. Itt, az ágyában, hajnali kettőkor Rose megfogadta, hogy erős lesz. Nem lesz többé az a félős kislány, aki eddig volt. Ha legközelebb valami rossz történik, szembenéz vele. És legfőképpen nem mondja el Gregnek, bármennyire is fél. Hisz ezt mondta a lány az álmában is. Hogy szembe kell néznie a sorsával, különben felemészti. 

:D

Sziasztok! A következő fejezet már úton van, de nem emiatt írok. Szükségem lenne valakire, aki átolvassa és esetleg kijavítja a fejezeteimet, ugyanis ez így egyedül elég nehéz. Ezért úgy döntöttem, felveszek magam mellé egy béta-szerkesztőt. Ha valakit érdekelne, írjon komit a bejegyzés alá, vagy az e-mail címemre (meli.moon.xoxo@gmail.com) vagy esetleg facebookon keresztül.