Puszi:
Meli
Rose a
saját bőrén tapasztalta meg, hogy miért mondják, az ember sokkal
figyelmetlenebb lesz, ha szerelmes. Egyfolytában Jeremy-n járt az esze, oda sem
figyelt szegény Mrs. Johns-ra, a történelem- és fizikatanárnőre. A közel hetven
éves asszony – aki még az apját tanította középsuliban - olyan érdekesen adta
elő még a legunalmasabb tananyagot is, hogy az is érdekesnek tűnt. De aznap túlságosan szétszórt volt.
Az
érzései annyira… újak voltak. Valahányszor arra a csókra – az élete első
csókjára – gondolt, a szíve gyorsabban kezdett verni, kellemes nyugalmat
sugározva a testébe. A gondolatai összekuszálódtak, a fejében óriási káosz
volt, de az a fajta káosz, amelynek jobb, ha úgy marad, ahogy van. Ha megpróbálná
kibogozni, azzal valószínűleg csak megtörné a varázst.
Jeremy délelőtt
felhívta, és bejelentette, hogy délután benéz hozzá, mielőtt hazaindul Londonba,
hogy otthon töltse a hétvégét. Ezután Rose még boldogabb lett, és még kevésbé
figyelt Mrs. Johns-ra. Az idő szinte csigalassúsággal telt, és ez még inkább
fokozódott, miután a tanárnő elment. A lány egyfolytában csak az órát nézte.
Végül megkönnyebbült, amikor végre kopogtattak az ajtón. Villámgyorsan szaladt
kinyitni, és rögtön Jer karjaiba ugrott. Csak aztán jutott eszébe, hogy
valószínűleg kínos helyzetbe hozta magát.
- Én is örülök, hogy látlak – nevetett a fiú,
és arcon csókolta Rose-t. A lány testén áramütésként futott végig a gyengéd
érintés. Legszívesebben még egy jó ideig ott maradt volna az ajtóban, miközben
Jeremy-t öleli, de a késő őszi hideg befurakodott a vékony pólója alá, és
hamarosan dideregni kezdett.
A lány
végül elengedte Jeremy-t, és intett, hogy jöjjön be. A fiú levetette a vastag
kabátját és a bakancsát az előszobában, aztán követte Roset.
- Kérsz egy teát? – kérdezte a lány.
- Igen. Jól esne valami, ami felmelegít. Hideg
van odakint – mondta a fiú hálásan, és megindult a nappali felé, hogy ott várja
meg a teáját. A nappaliban azonban hatalmas rendetlenség fogadta. A kanapén és
a dohányzóasztalkán nyitott kartondobozok voltak szétpakolva, tele papírokkal.
- Greg hazahozott egy csomó iratot az
irodájából, úgyhogy a nappaliban nincs hely – mondta Rose. – Inkább menj fel a
szobámba, mindjárt megyek én is – tette hozzá, és a konyha felé vette az
irányt.
Jeremy
felment az emeletre, de ott megtorpant. A folyosóról négy ajtó nyílt. Egyetlenegyszer
járt csak Rose szobájában, és – szégyellte is magát emiatt - nem emlékezett rá,
melyik ajtón kell bemenni. Pár másodpercig tanácstalanul nézegette az ajtókat.
- Bal oldalon a második ajtó – kiáltott Rose,
épp amikor Jer már feladta volna.
- Kösz! – válaszolt a fiú, és belépett az
említett ajtón.
Rose
szobája nagyobb volt, mint ahogy emlékezett rá. Nem volt az a „tipikus” lányos
szoba. A falak rózsaszín helyett kékeslilák voltak, a bútorok sötét fából
készültek. Az egyik falat teljes egészében egy egybeépített szekrénysor
borította: kétszárnyú ruhásszekrény, és egy kétszer akkora polcos szekrény,
ahol egy csomó CD és könyv sorakozott. Az egyik polcon ott állt Rose apjának a
bekeretezett fényképe. A sarokban egy csúcsminőségű Hi-Fi berendezés állt,
olyasmi, amilyenre Jeremy spórolt már hónapok óta. A szekrényeknek szemben, a
fal mellett volt az ágy, mellette pedig két kék ülőzsák, amelyek szinte
csalogatták az embert, hogy dőljön le rájuk. Az ajtóval szemben, az ablak alatt
volt Rose íróasztala, amelyen kisebb rendetlenség uralkodott. Az íróasztal
mellett egy gitár volt a falnak támasztva.
Jeremy
ledobta a nagy hátizsákját az egyik sarokba, aztán kényelmesen leült az egyik ülőzsákra.
- Kész a tea – jelent meg Rose az ajtóban, két
bögre gőzölgő teával a kezében. Az egyiket odanyújtotta a fiúnak, aztán
letelepedett a másik ülőzsákra.
- Hol a cuccod, amit Londonba viszel? –
kérdezte Rose, és kortyolt egyet a teából.
- Itt – mutatott Jeremy a hátizsákjára. – Nem
hordok mindent haza, csak a legfontosabb dolgokat. Valamit Ingridéknél hagyok,
és aztán hétfőn elmegyek értük.
- Értem – mondta Rose. – Azért kellemetlen lehet
minden hétfőn és pénteken órákig ülni a vonaton…
- Nem járok minden héten haza. Csak két-három
hetente. A többi hétvégét Ingridéknél töltöm, az unokatesómmal, Zarával –
magyarázta Jeremy.
- És a szüleid? Nem ellenezték, hogy ilyen
messzire menj gimnáziumba?
- Nekik valójában mindegy – sóhajtott Jeremy, miközben
felállt, és odasétált Rose könyves-CD-s polcához. Gondolkodott, hogy válthatna
minél gyorsabban témát. Semmi kedve nem volt a mai napját elrontani azzal, hogy
a széthulló félben levő családjáról beszéljen.
- Ezek itt a te CD-id? – kérdezte Jer, bár a
válasz teljesen nyilvánvaló volt. De ezzel legalább kellemesebb irányba
terelhette a beszélgetést.
- Igen – bólintott Rose, és odament a fiúhoz.
- Iron Maiden és Metallica…? – kérdezte
felvont szemöldökkel Jer. – Nem éppen a tipikus lányos zenék… Semmi One Direction?
Rose
válaszul elmosolyodott, és megrázta a fejét. Jeremy imádta a lány titokzatos
mosolyát. Valahogy az egész lényéből titokzatosság sugárzott. Mintha ki lett
volna írva a homlokára: Fejts meg, ha
tudsz!
- Sosem voltam oda a mai „híres” zenékért –
mondta Rose, felrázva Jeremy-t a kábulatból. – Talán azért is, mert apa mindig heavy metalt hallgatott, amikor kicsi voltam. Megszerettem ezt a zenét.
Később hiába próbált rászoktatni valami „lányosabb” stílusra. Kilenc éves
koromban feladta, és inkább megtanított gitározni – mesélte Rose mosolyogva.
- Gitározol? – csodálkozott el Jeremy.
- Aha. Nem túl jól, mert nem zeneiskolában
tanultam – mondta Rose szégyenlősen.
- Nem játszol el nekem valamit? – kérdezte
Jeremy.
Rose
kissé zavarba jött. A családján kívül még senki sem hallotta őt gitározni.
Igen, tehetségesnek tartotta magát, de akkor is… Nem volt annyira biztos
magában, hogy mások előtt is játsszon.
- Ha tényleg nagyon szeretnéd… - mondta végül.
- Naná, hogy szeretném! – vigyorodott el a
srác.
Rose felvette
a falnak támasztott gitárt, és leült a forgószékre, majd tétován belekezdett
egy dalba. Egész elméjével arra koncentrált, hogy el ne rontsa. Félénken Jeremy-re
nézett, mire a fiú bátorítóan rámosolygott. Amikor a fiú szemébe nézett,
valahogy engedett a feszültség. A dallamok hirtelen már csak úgy maguktól
jöttek, Rose nem is gondolkodott, csak pengette a húrokat, mintha előtte lett
volna a kotta. Azt a dalt játszotta, amelyet tegnap éjjel írt, amikor nem
tudott elaludni – a boldogságtól. A gitározás, mint mindig, most is jó kedvre
derítette. Jeremy halkan dobolt a lábával a ritmusra. Rose látta rajta, hogy
tetszik neki a dal. Magának Rose-nak is tetszett. Eddig mindig
kicsit szomorú, komor dalokat írt. Ennek viszont minden egyes dallamát átitatta
a boldogság, és a remény, hogy mostantól a dolgok jóra fordulnak.
- Na, mit szólsz? – kérdezte Rose, mikor véget
ért a dal.
Jeremy
kedvesen a lányra mosolygott.
- Nagyon tetszett. Ezt te írtad?
- Aha. Tegnap éjjel – mondta Rose. – Mondhatni úgy is, hogy neked írtam… - tette hozzá kissé
elvörösödve.
- Köszönöm – mondta a fiú, és gyöngéden
végigsimította a lány arcát. Aztán ugyanolyan gyöngéden megcsókolta.
Rose
testét elöntötte a forróság, miközben visszacsókolta a fiút. A gerincén
borzongás futott végig, a szíve meglódult, és kétszer olyan gyorsan kezdett
verni. Jeremy dús, barna hajába túrt, hogy közelebb húzza magához. Addig
csókolóztak, amíg mindketten el nem kezdték kapkodni a levegőt.
Jeremy
legszívesebben még maradt volna, de nem tehette. Hacsak nem akarta lekésni a
vonatot, és a városban tölteni ezt a hétvégét is… Egyre inkább úgy gondolta,
jobb lesz, ha itt marad. Otthon úgyis csak veszekedés fogadná… De muszáj hazamennie.
A hétvégén lesz a bátyja 20 éves születésnapja. Ha ezt kihagyja, kétséges, hogy
még valaha szóba áll vele a családja.
- Mennem kell – mondta bizonytalanul.
Rose
sóhajtva kibogozódott az öleléséből. Még mindig forgott a feje a csóktól.
-
Elkísérlek a vasútállomásra - jelentette ki egy kicsit kábán. - Várj meg a
nappaliban. Átöltözöm - tette hozzá.
Miután
a fiú kilépett a szobából, Rose előráncigált egy vastag pulóvert és egy farmert
a szekrényéből. A feje már elkezdett kissé kitisztulni, mégis mindent olyan…
boldognak látott. Jelenleg el sem tudta képzelni, hogy valaha még érheti valami
rossz dolog.
Hosszú
fekete haját lófarokba fogta, aztán vetett egy pillantást a tükörbe, hogy
megszemlélje a végeredményt. Alig ismert magára. Nem arról volt szó, hogy
valami különleges ruha lett volna rajta, hisz ezt a pulóvert már egy csomószor
viselte. A változás mégis nyilvánvaló volt. A szemében boldog fény csillant,
máskor falfehér arca most egy kis egészséges színt kapott. Látszott rajta, hogy jól érzi magát. Legalábbis jobban, mint az elmúlt hónapokban valaha. Elfordult
a tükörképétől, felkapta az asztaláról a telefonját és a kulcscsomóját, aztán
leviharzott a lépcsőn. A nappaliba érve majdnem nekiesett Jeremy-nek, de az
utolsó pillanatban még sikerült lefékeznie.
- Kész vagyok – jelentette ki Rose. – Mehetünk.
– Azzal elindult a bejárati ajtóhoz.
Épp
akkor értek az állomásra, amikor a hangosbemondó bejelentette:
- A Hexhamból Newcastle-ba tartó gyorsvonat egy
perc múlva érkezik a 2-es peronra, és öt perc múlva indul.
Jer még
utoljára átölelte Rose-t.
- Érezd magad jól! – mondta a lány, és
megcsókolta. Aztán meghallották a közelgő szerelvény zakatolását. Jeremy az
állomás ajtajából még visszakiáltott:
- Hétfőn délután találkozunk. – Aztán
kilépett, és odasietett az éppen akkor megérkező vonathoz.
Rose az
állomás ajtajából integetett, amíg el nem indult a vonat. Aztán hazaindult a
novemberi késő délután félhomályában. Bár még csak háromnegyed öt volt, már
sötétedni kezdett. Ezen a helyzeten még inkább rontott a leereszkedő sűrű köd.
Rose hirtelen úgy érezte, mintha valaki követné. A szíve vadul kalapálni
kezdett, hideg veríték verte ki. Gyorsított a léptein. Pár lépésenként a háta
mögé nézett, de nem látott senkit. Mégis, amikor nem figyelt oda, mintha sötét
árnyakat látott volna a látótere perifériáján. Amikor végre egy jobban
megvilágított utcába ért, megkönnyebbülten felsóhajtott. A főutcán még javában
folyt az élet, az emberek még záróra előtt gyorsan elugrottak az
élelmiszerboltba, hogy megvegyék, amit esetleg elfelejtettek. Minden olyan
kontúros, és valószerű volt, hogy Rose alig tudta elhinni, hogy az előbb még
gyanús árnyakat vélt látni maga körül. Látod,
nem is volt ott senki! - gondolta. –
Még a saját árnyékodtól is megijedsz!
Amikor
letért a főutcáról a házuk felé vezető útra, igyekezett nem gondolni rá, hogy
újra sötétség veszi körül. Volt valami kísérteties abban, ahogy az utcai lámpákkal gyéren megvilágított utcában kavarogtak az árnyékok. Azon kapta magát, hogy újra rémülten tekinget a háta
mögé. Többször furcsa zajokat vélt hallani, de amikor hangok forrása felé
fordult, nem látott semmi különöset. A lány
óriásit fellélegzett, amikor végre belépett a házukba. Bezárta maga mögött az
ajtót, és nekitámaszkodott, miközben a nappali sötétjébe meredt. A zihálása
némiképp csillapodni kezdett. De aztán újra megrémült - valami piros fényt
látott villanni az egyik sarokban. Olyan volt, mint annak a lénynek a szemei. A
torkában dobogó szívvel, reszketve tapogatózott a sötétben a villanykapcsoló
után. Amikor végre fény gyúlt a nappaliban, Rose észrevette, mitől ijedt meg. A
füstjelző szenzorja villogott pirosan a sarokban. Megkönnyebbülésében
felnevetett - Te gyáva nyúl! Kezdesz túl
paranoiás lenni! Nincs ebben a házban semmi – de tényleg SEMMI – veszélyes. A
lény, amely miatt múltkor úgy kiborult, pedig valószínűleg csak valami
valószerű látomás lehetett. Vagy lehet, hogy csak álmodta az egészet, és
álmában ment ki a folyosóra. Amikor fiatalabb volt, gyakran előfordult, hogy álmában járkált. A nap további részében ezzel nyugtatta magát,
azonban este, elalvás előtt égve hagyta éjjeli lámpát. A biztonság kedvéért.
U.I. - Köszönet Zuzu hercegnek, aki fáradhatatlanul javítja a fejezeteimet. <3
Szia!
VálaszTörlésUh, nagyon jó fejezet lett!
Félelmetes, izgalmas és boldog fejezet! :))
Nálad még suli van?! Kitartást!
És hozd a kövit amint tudod!
Puszi
Hali!
TörlésÖrülök, hogy tetszett :)
Igen, sajnos nálam még suli van, még csak most iratják meg a kilépő teszteket - otthon, édes otthon xD.
Igyekezni fogok minél hamarabb megírni a követkző fejezetet, bár nem hiszem, hogy a jövő héten fent lesz, mivel tanulnom kellene a kilépőkre. De az utána következő hét már csak olyan "lightos" lesz, úgyhogy akkor már számítani lehet a frissre.
Puszi :)
Szia!
VálaszTörlésVégre ideértem, jó késve, de hát legalább vagyok.
Most szeretem meg igazán a főszereplő csajszit. Aki Metallicat hallgat meg Iron Maident, az rossz ember nem lehet. A metál örök és elpuszthítatlan!
Tetszik ez a szerelmesdi dolog, jól megy neked ez a boldogságtól-jobban-érzem-magam vonulat, nem hiszem, hogy bánnám, ha ebből többet kapnánk. Olyan kis édesek együtt.
A fordított szerenád is jó ötlet volt, szintén piros pont jár érte.
A stlusod szépen javul, szóismétléseket egyet találtam, ott az elején.
A vesszők még mindig jó helyen vannak, komolyan, sárgán iriggyellek ezért.
A történet szépen gyűrűzik előre, csak így tovább!
Szia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett :) Annak pedig még jobban, hogy véleményt is írtál :D
Nálam alap dolog, hogy a történeteimben legalább egy fontosabb szereplő rocker xD Ameddig a Föld kerek, mindig lesznek rockerek \m/
Igazat megvallva, attól féltem, amikor felraktam ezt a fejezetet, hogy az olvasók unalmasnak fogják találni, mert ebben nem sok dolog történik, és egy kicsit kileng a törénet sötét mivoltából :D. De szerintem minden történetbe kellenek ilyen vidám kis fejezetek.
Ami a stílusomat illeti, úgy néz ki, jó hatással vannak rám Stephen King könyvei, ugyanis mióta többet olvasok tőle, mintha már nem lenne akkora gondom a leírásokkal :). Nem tudom, jelenleg hol tartasz az olvasásban, de ha te is azok közé tartozok, akik már a 10. fejezetre várnak, akkor megnyugtatlak, hogy már nem kell túl sokat várni rá. Kicsit lassan haladok a begépeléssel, mert, mint már mondtam, kockás füzetben is több, mint 6 oldal (az eddigiek csíkosban voltak 5-7 oldalasak). De a fő, hoyg haladok! Szóval türelem! :D
Köszi, hogy vetted a fáradságot, és írtál megjegyzést!
Remélem, számíthatok a véleményedre a továbbiakban is :)
Puszi