Hááát, jó rég volt fejezet... És nincs semmi különleges kifogásom se... Csak, hát volt pár bonyodalom, és nem szeretém részletezni...Na, szóval visszatértem, már minden rendben, igyekszem behozni az elmaradt dolgaimat :)
Nem húzom tovább az időd, kedves olvasó :) Jó olvasást, és szép napot, hetet, hónapot (értsd: nem tudom, mikor lesz friss) kívánok neked :)
Meli :)
Jeremy egész délután
Rose-zal maradt. A kanapén ücsörögtek, és némán néztek ki az ablakon, a
lassacskán elhaló, gyenge napfényre. Jer meg sem próbálkozott beszélgetést
kezdeményezni, inkább csak hagyta, hogy a lány hozzá bújva kisírja magát.
Mintha csak valamiféle kapocs alakult volna ki kettőjük között, érezte, hogy a
lánynak most csupán a jelenlétére van szüksége, a tudatra, hogy valaki mellette
áll és minden körülmények között támogatja. Talán majd egyszer készen fog
állni, hogy megbeszéljék a dolgokat, de egyelőre semmiképp sem volt még itt
ennek az ideje…
De végül kénytelen volt
magára hagynia a lányt, hogy visszaérjen a kollégiumba kapuzárás előtt. Rose az
utolsó pillanatig halogatta a búcsúzás perceit, melyeknek végül úgy is be
kellett következniük. A lánynak nagyon nem akarózott újra egyedül maradni a
házban, a nyomasztó csendben rettegve összerezzenni minden nesz hallatán,
minden árny megmoccanása után. Még érezte az fiú ölelésének melegét, fülében még
ott csengtek az utolsó szavai „Holnap jövök. Vigyázz magadra!”. Aztán a
bejárati ajtó túlságosan is valóságos csapódása törte meg a varázst. A tudat pengeként
hasított a lelkébe: Egyedül maradt. Egyedül, ebben az elviselhetetlen, fojtogató,
szinte már tapintható csendben. A lámpa nem búgott, s odakint elhalt a szél
süvítése. Nem hallott óraketyegést – talán mert idelent minden óra digitális
volt – sem más neszt, amelyre összpontosíthatott volna. Csengeni kezdett a
füle. A halántéka fájdalmasan lüktetett, mintha valami ki akart volna törni
belőle. Úgy érezte, ha még egy másodpercig el kell viselnie a csendet, bele fog
őrülni.
Szándékosan nagy zajt
csapva felrohant a szobájába, és miután kulcsra zárta az ajtót, a szükségesnél
jóval nagyobb csörömpöléssel előszedte az első CD-t, amely a kezébe került,
majd belevágta a lejátszóba. Megkönnyebbülés hullámai járták végig a testét,
mikor a zene betöltötte a teret. Végre fellélegezhetett, és a nyomás is
alábbhagyott a halántéka mögött. Hangosan nevetett magán, hogy képes volt ilyen
kicsiség miatt is idegeskedni. Talán tényleg
kezdek megőrülni…- gondolta magában.
Újra elővette a ládikót,
és ezúttal habozás nélkül nyitotta ki, nem sokat időzött a díszes fedél
csodálásával. Belelapozott Hope Leavey aktájába, mely a doboz legtetején hevert.
Tünetek: hallucinációk, hangulatingadozások,
gyakori pánikrohamok, agresszivitás, ájulások
Diagnózis: pánikbetegség, továbbá valószínűleg
skizofrénia
Jelentés: A lányt 1902. november 11-én vették fel
az elmeosztályra, miután egyre gyakrabban jelentkeztek a hallucinációi. Ha egy
pillanatra sötétben találja magát, vörös szemű szörnyekről kiáltozik, és
gyakran elveszti a kontrollt a tettei felett.
Rose szeme előtt
elmosódtak a betűk.
Gyógyszeres kezelés… Zárt elmeosztály… A lány ön-
és közveszélyes…
A halál
körülményei: öngyilkosság – egy tőrrel elmetszette a saját torkát…
Az akta kicsúszott a lány
dermedt ujjai közül, s hangtalanul visszaesett az iratkupac tetejére. A
gondolatai örvénylettek, kergetőztek az agyában. Lehetetlenség lett volna
bármelyiket elkapnia, hogy belekapaszkodhasson, és mélyebben elgondolkodhasson
rajta. Az érzékei teljesen eltompultak, úgy érezte, mintha kiszállt volna a
világ történéseiből, s mintha csupán kísértetként nézné önmagát, az ágyon ülő,
mozdulatlanná dermedt alakját, miközben a lelkéből újabb és újabb darabok
szakadnak ki. NEM! – rázta meg a
fejét, próbálván elkergetni az aggasztó gondolatokat. - Nem törhet össze!
Inkább folytatta a doboz
tartalmának átnézését. A sok hivatalosnak tűnő paksaméta alatt - melyeket már
inkább meg sem nézett, félelmében, hogy még milyen információk birtokába juthat
- egy réginek tűnő, bőrkötéses kapcsos könyvet talált. Egy napló.
Tétován végigsimított a
díszes borítón, mintha attól félne, hogy az ujjai alatt bármely pillanatban
szétmállhat. Az első oldalon a tulajdonos neve és egy dátum állt.
Emily Leavey, 1902
Rose óvatosan
továbblapozott az első bejegyzéshez.
1902. május 12.
Ma voltam a városban Hope-nak gyógyszerért. Az
állapota rohamosan romlik, az orvosok tanácstalanok. Én is az vagyok. De
anyánkkal ellentétben én nem adtam fel a reményt. Mert muszáj lennie valaminek,
gyógyszernek, kezelésnek, vagy bármi másnak, ami segít rajta. Tudom. Érzem. És míg
van remény, talán még utána is, én az utolsó pillanatig kitartok a keresésében.
A gyógyszertárban már mindennapi vendégként
üdvözölt Nelly, a fiatal elárusítónő, mellesleg a tulaj egyetlen leánya.
Hazafelé menet viszont elég érdekesen alakultak az
események. A főtéren összefutottam az asszonnyal, akiről a városiak azt
beszélik, boszorkány. Szó nélkül el akartam kerülni, ő azonban az utamba állt.
- Hát bekövetkezett, ugye? – kérdezte. Vállamra
tette a kezét, s mikor a szemembe nézett, egy pillanatra én is hittem a városi
pletykáknak. A fény, mely az íriszeiben csillogott nem lehetett természetes…
Próbáltam lerázni magamról a karját, de egyre
erősebben kapaszkodott belém. Nem értettem, miről beszél, de nem is akartam…
Azt kívántam, bár lennék már otthon.
- Az átok –
mondta végül vészjósló hangon. Nem hittem a fülemnek. Eddig is tudtam, hogy a
családunkat elátkozottakként emlegetik a városban. De az anyám már kiskoromban
elmagyarázta, hogy ezt csupán apám rosszakarói terjesztették el. Egészen addig
a pillanatig nem is foglalkoztam a mendemondákkal…
- Nézze,
asszonyom, én nem értem, miről beszél… - motyogtam, bár magam is tudtam, hogy
hazudok. – Kérem, engedjen utamra... A húgom nagyon beteg, s minél hamarabb el
kell vinnem neki a gyógyszereit.
- Te is tudod,
leányom, hogy a gyógyszerek nem segítenek rajta. A húgod nem beteg. A
családodon ülő átok kiválasztotta magának. – Átható, méregzöld pillantásával
vizslatta az arcom, s úgy éreztem, tekintetével a lelkemben kutakodik.
- Nem igaz!
– kiáltottam, szemembe könnyek gyűltek. Tekintetem a földre szegeztem, nem
bírtam elviselni, hogy továbbra is a szemembe nézzen, megbabonázzon. Még
magamnak sem lettem volna hajlandó beismerni, hogy az asszonynak esetleg igaza
lehet… - Hope-nak meg van zavarodva az elméje. Gyógyszerekre van szüksége…
- Az a
gyermek nem fogja megérni a tizennegyedik életévét, ha így fog folytatódik –
markolta meg az asszony még erősebben a vállam.
Felnyögtem
a szorítás okozta fájdalomtól.
- Hagyjon!
– kiáltottam fel, s egy határozott rántással kiszabadultam vékony, de ennek
ellenére rendkívül erős ujjai szorításából.
- Várj! –
kiáltott rám.
Sarkon fordultam, minél gyorsabban el akartam
menekülni a boszorkány elől. Ő azonban nem adta fel. Elkapta a bal karom,
jéghideg ujjai áttörhetetlen bilincsként kulcsolódtak a csuklómra. Másik
kezével az oldalán lógó batyuban kutakodott, és pár pillanat múlva egy
bőrzsinegen függő, fémmedált vett elő. A szimbólummal, melyet ábrázolt, már
találkoztam azelőtt – anyám vallásos könyveiben egész fejezetek voltak
szentelve annak, hogy az olvasót óva intsék bármilyen vele kapcsolatos
dologtól. A pentagramma az ördög jelképe. Évekig ezt sulykolta belém anyám. De
valahogy sosem hittem neki teljesen.
- Ezt add
oda a húgodnak. Részleges védelmet nyújt a démonok, s a fekete mágia ellen. De
csak akkor hatásos, ha ő is küzd ellenük – mondta az asszony. Tekintetében most
először láttam együttérzést, sőt talán egy kis jószándékot.
A tenyerembe nyomta a medált, és rázárta az
ujjaimat. Aztán elengedte a csuklómat.
- Köszönöm… - suttogtam. Az ellenszenv, melyet
eleinte éreztem iránta, elpárolgott.
- Isten
véled, leányom! Vigyázz a húgodra! És magadra is – mondta elköszönésül, mielőtt
még alaposabban meghálálhattam volna. Aztán hátat fordított, magamra hagyott a
téren. Annak ellenére, hogy több tucat ember vett körül, az egyedüllétet
erőteljesebben éreztem, mint eddig bármikor. Ezeket az embereket nem érdekelte
a tragédia, melyet a családunk átélt, nem akartak segíteni – ők csak azért
kísérték figyelemmel, mit teszek, hogy amint hátat fordítok, elkezdhessék
terjeszteni a rosszindulatú pletykákat az idősebb Leavey lányról, aki egy
boszorkánnyal szövetkezik... Emelt fővel végigsétáltam a téren, s utána ki a
városból. A város népe megvetéssel nézett rám, a hátam mögött összesúgtak, s
újra útjára indult a szóbeszéd a családomat sújtó átokról..
Mire hazaértem, anyám már várt a konyhában. Arca
zaklatott volt, szemei vörösek a sírástól.
- Emily,
leányom! Hát hazatértél! – hangja harmatgyenge, mégis rögtön kihallottam belőle
a megkönnyebbülést.
- Igen,
anyám. Hope hogy van? – kérdeztem rögtön.
- Nagyon
rosszul, Emily… Odabent van a szobájában, s nem enged be magához… sötét
lényekről beszélt, s mikor a közelébe akartam menni, rám támadott… - hadarta
kétségbeesetten anya.
Mielőtt még válaszolhattam volna, Hope szobájából
sikoltás hallatszott, utána pedig elfúló zokogás hangjai szűrődtek át az ajtón.
Anyám rögtön felpattant, de én megállítottam.
- Hagyd!
Majd én – mondtam s elindultam az ajtó felé.
Amikor beléptem a szobába, hatalmas rendetlenség
fogadott. A székek felforgatva, a függönyök leszaggatva, az íróasztalról minden
a földre söpörve… És az egyik sarokban, az utolsóban, ahová még elért a
lenyugvó nap fénye, ott kuporgott Hope. Aprócska, megtört alakja rázkódott a
zokogástól, s a félelemtől.
Mikor a közelébe értem, felemelte a fejét, rám
nézett élénk türkiz szemeivel. Ó, mily sokszor láttam én ezeket a szemeket a
kíváncsiságtól vagy az örömtől csillogni, a boldog múltban, mikor még
mindketten csupán gondtalan kisleányok voltunk. De most a játékos csillogást a
rettegés, a téboly szikrái váltották fel, melyek itt-ott felvillantak homályos
tekintetében. Annyira törékenynek, gyámoltalannak tűnt… Oda akartam menni
hozzá, átölelni, s a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz…
De a következő pillanatban oldalra kapta a fejét, rémülten
felkiáltott, s rám vetette magát. Éreztem, amint körmei végigszántanak a
nyakamon, felhasítják a bőrt a kulcscsontom felett, s nyomukban éles, égető
fájdalom indult útnak. Végül sikerült lefognom, védelmezőn átöleltem a testét,
vékony, hideg karjait az oldalának szegezve.
- Csss…
Hope, csak én vagyok! Ne félj, hugi – suttogtam. – Nem bántalak. – Éreztem,
ahogy lassacskán lenyugszik, izmai ellazulnak. Az arcomba nézett, s ezúttal
felismertem pillantásában a régi Hope-ot, az én kishúgomat.
- Emily? –
motyogta elhaló hangon. – Mi történt?
Kiszabadította az egyik karját, és megérintette a
sebet a nyakamon. Amikor visszahúzta a kezét, ujjai vörösek voltak a vértől.
- Mit tettem?
– suttogta üveges tekintettel. – Én… én… annyira sajnálom! Nem akartalak
bántani... Szörnyeteg vagyok.
- Nem vagy
az – mondtam, miközben végigsimítottam könnyáztatta arcán.
- Kérlek,
ne haragudj rám – zokogta. – Én… annyira félek… Nem akarok senkit bántani… Nem
akarom ezt…
Védelmezőn magamhoz öleltem, ujjaimmal végigsimítottam
ébenfekete, selymes haján.
- Nem kell
félned! – súgtam a fülébe. - Míg én itt vagyok, és vigyázok rád, nem eshet
bajod – vigasztaltam, s abban a pillanatban igaznak is éreztem a szavaimat.
- Köszönöm.
- Hoztam
neked valamit a városból – mondtam, miután elengedtem az ölelésemből. Elővettem
a medált, amelyet az öregasszonytól kaptam, és Hope tenyerébe pottyantottam.
Rögtön nézegetni kezdte, ujjai közt forgatta az ezüst pentagrammát.
- Mit
jelképez? – kérdezte, s szemében felcsillant a régről oly jól ismert
kíváncsiság apró, tompa szikrája.
- A
védelmet, tisztaságot – hallottam a hátam mögül egy tétova hangot.
Összerezzentem, de utána megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy csupán
Annabelle az, a szobalányunk. Mindketten meglepődve néztünk az apró termetű,
fekete bőrű lányra.
- A
pentagramma egy mágikus szimbólum. A fehér mágiát jelképezi, rendkívül erős
védőszimbólum – mondta a szobalány. – A hiedelemmel ellentétben semmi köze az
ördöghöz, hacsak nem fordított. Hope-nak jót fog tenni, mert bármi is üldözi
őt, az erő, amely benne lakozik segít távol tartani. De nem ajánlom, hogy
anyátoknak megmutassátok. Őt túlságosan elvakítja a tudatlanság fátyla, melyet
az egyház vont az emberek szeme elé.
Mielőtt még bármit kérdezhettünk volna, Annabelle
elhagyta a szobát.
Hope, miután megígérte, hogy nem mutatja senkinek
a medált, lefeküdt aludni. Megkért, hogy énekeljek neki – pedig ilyet már évek
óta nem tett. Úgy éreztem, most tényleg minden rendbe jöhet…
U. I.: Örülnék pár visszajelzésnek, szóval, ha időd engedi, kérlek hagyj véleményt :)
U. I.: Örülnék pár visszajelzésnek, szóval, ha időd engedi, kérlek hagyj véleményt :)